Már csak ötször veti bele magát a nap az ádáz küzdelembe a pókhálós égbolttal és a meccshét fogalma meccsnappá alakul át. Október 5-e minden MTE ördög szívében egy új reményekkel körbefont kezdetet csal elő. Hosszú volt a nyár, bár melegséget áraszt a tény, hogy a csapat tájékán nem egy újra megismételt haláltusa játszódott le, amiből a közelmúltban kaptunk eleget, hanem nyugalmasan, békés felkészüléssel. Ennek eredményét szombaton remélhetőleg láthatjuk (illetve sokak majd csak szerdán).

 Megváltoztunk, a világgal együtt. Talán érdemtelen magasságokat súroltunk sokszor, majd aztán a felocsúdás sziklaként taszított bennünk letargiába, ha egy megugrott mércét nem tudtunk tovább emelni, mert lehetetlen volt. Gondoljuk végig csak az elmúlt 10 évet. Ott volt nekünk egy 2003, majd számtalan bravúr, elődöntő, döntő, halhatatlanná váló hősök 2007-ben azon az ötödiken, Isti hazatérése, Rudi oldalról Hunternek zsákra adja, az „Aréna elfoglalása” című remekmű, Bogyó mondata, hogy: nem kérek többet … de ezek csak szemezgetések. Ezeket mind együtt, „vállat a vállhoz” éltük meg, s ezek meg is maradnak a sorsmarta út végéig. Az örömünnepek árnyékában alámerültünk sokszor a mocsárba is, Puteszt a 10 év alatt nem tudtuk a „gyermekéhez” visszahozni (most mindegy, hogy miért), Isti „szolnokiként” búcsúzott a kosárlabdától (most mindegy, hogy miért), Alekszejev melléhúzta, Samu nem itt fújta élete utolsó meccsét, nem tálaltunk bölényhúst, a megyei politika (pfff) áldozatává lett egy időre a középkorú klub, Bogyó hazudott, mert mégis kért, csak máshol … Azt mindenki tudja, ebből mi komoly és mi nem. Összességében azért elmondható, hogy az utolsó bajnoki címünk után sem unatkoztunk. Rendre ott voltunk aztán minden szombaton sorba állva, üdvözölve az egy hete nem látott (ismeretlen) ismerősöket, hogy hátteret tudjunk adni a korábban építkezők hagyatékának. Kicsit szégyenkezve állok a kapott adomány előtt, mert nem vagyok meggyőződve róla, hogy hűen kezeltük. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy ezekkel lesújtani kívánok, abban oltanám a szikrát, ezek csupán tények. Akkor volnánk igazán képmutatóak, ha a saját magunk hanyatlását nem vennénk észre és úgy tennénk, mint ha mindent megtettünk volna, amit csak tehettünk. Annál inkább inspiráció arra, hogy ébredni illene, hogy a Körmend Körmend tudjon maradni és ne csak „egy csapat” legyen, hanem A Körmend – ismét. Ezek nyilván saját magunkhoz szólnak, nem pedig a szakmához, mert minden bizonnyal mindent megtesznek a lehetőségekhez mérten. Ez a lelátóhoz szól, mert ha belegondolunk, akkor többet kaptunk, mint amit most át tudnánk adni. (Persze ebbe belejátszik a Hegyi Tekla irányvonal is, de arról már volt szó és sajnos még egészen biztos lesz is.) Kevesebben vagyunk sokkal, mint azt korábban megszoktuk. Ehhez van köze annak is, hogy nincsenek igazi rangadók, hullámvasutat bejárva emelkednek és buknak le csapatok, nincs két olyan szezon, ahol két csapat majdnem megegyező felállásban feszülne egymásnak, a materiális világ posványa miatt is vannak, kik távol kényszerülnek maradni, de mindemellett kényelmesek is lettünk, ez a nagy helyzet. A Körmend akkor tudott felülemelkedni saját magán, mikor pokol (ezt kéretik most nem közhelyként kezelni) övezte, totális fanatizmus (mindenki a saját eszközeivel) vette körül. Akkor az a kifelé perdülő tripla azért valahogy mégis jóóóóó-nak lett kiáltva. Ezen leginkább a körmendi Körmendiek tudnának változtatni. Visszajönni. Tudom, hogy nincs ott a Putesz, a Színész, az Isti, a …, de ott a Baba, a Fepu, a Grebi, a Kuttor, a … Végre túl kellene valahogy lépni az elmúlt 10 éven, hogy a kétezertizes évek az ezerkilencszázkilencvenesek lehessenek. Meggyőződésből vallom, hogy van rá lehetőség, csak a magunk által emelt alternatív istenséghez ismét imádkozni kellene. Olyan nincs, hogy a Fepu ne varrja be azt a triplát, ha azt kétezren, egy emberként emeljük rá. Aki ezt olvassa, és egy kicsit merít az emlékeiből, az úgyis tudja és érzi. 2007-ben a Falco ellen az ötödiken ha oroszlánok jönnek velünk szembe, akkor azok hunyászkodtak volna meg. Nem azért, mert monumentális perzsák voltunk, hanem azért, mert bátor spártaiak.

 Bár lehet, hogy ezt nem éppen a „nyitány” előtt kellett volna, de inkább ismerjük fel, hogy merre kellene tovább haladnunk, mint veregessük még 10 évig a saját vállunk, hogy mi vagyunk a Körmend. Ugyanaz a Körmend. Lehetünk, de ahhoz szorosabban egymás mellé kell állnunk,és együtt ugyanazt AKARNI. Itt van a szombat. Elkezdjük a jó ég tudja hányadikat, ott leszünk, majd szerdán is, és azután is. Egy ideje ismét álmodom arról, hogy nem csoportokban gondolkodunk, nem egyénekről, hanem közösségről. Igazi, körmendi, hamisíthatatlan „családról”. Amolyan szurkolótáborról. Akiben a legkisebb szikra is megmozdul az emlékekből táplálkozva az legyen ott velünk, hogy az MTE-t vissza tudjuk helyezni a polc tetejére, ahol a helye.

KEZDJÜK.

MTE ÖRÖKKÉ

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.