Azt úgy ízlelgetitek már kellő méltósággal, hogy holnap a felhők peremén járhatunk hálatáncot? Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de a magam részéről még mindig a felfoghatatlan áramlásban vergődöm, hogy ez most tényleg megtörtént, megtörténik? Valóban van a sorsnak egy bájos humorérzéke, mikor szentül hittük, hogy a Paradicsomban fogunk vacsorázni és finom bort kortyolni a 2003 óta magunkra égett emlékeink köntösében, akkor rendre elgáncsolta álmaink valami váratlan. Megannyi kudarcot, sérülést vonszoltunk magunkkal az elmúlt két évtizedben, hogy bár nyilván minden októberben ott láttuk magunkat a következő tavasz Csomolungmáján, de valljuk meg, ahogy mentek az évek, ezek a sérülések által okozott sebek a bajnoki álmainkat egyre inkább „csak” misztikussá, hitbelivé varázsolták. Bár néha karnyújtásnyira lévő hologramként majdnem tapinthattuk a negyediket, de rendre kerekedett szél, vihar, vagy épp csak egy lágy fuvallat, ami ujjaink közül porként fújta a láthatatlan távolba a remény szobrát.

Erre 19 év után abban az időben rajzol az élet egy már-már tapintható álmot elénk, amikor a túlélést tűztük ki célul magunk elé. Annyi minden változott e két évtizedben körülöttünk. Az akkori hobók közül most sokan gyerekkel a karjukban, oldalukon igyekeznek megfejteni a körülöttünk lévő megvadult és elárvult világ magyarázhatatlan kérdéseit. Sodort el, és vissza is sorsokat az élet a közösségünktől és közösségünkhöz, biztosan sokaknak megváltozott a világlátása, de azt hiszem nem állok messze a valóságtól, ha azt mondom, hogy holnap fél 7-től ismét egy emberré és egy szívvé építjük magunk, ahol nincs helye a feladásnak, térdre ereszkedésnek, mindinkább ki fogjuk húzni azt a fiókot a sok évtized alatt faragott szekrényből, amiben az MTE-vel egybeforrott „vállt a vállhoz” zászló pihen gondosan összehajtva. Holnap fél 7-től nem valami ellen, hanem egy már igazán megérdemelt „valamiért” nyitjuk meg a pokol kapuit.

A csarnokban még csak a csend üvölt. Az öltözőkben a némaság ül tort a várakozáson, a lelátók hegylábként omlanak a parkettára, csak láthatatlan szellemek cikáznak a beszűrődő reggeli fénytől csíkos falak bordáin, visszavárva a sokszor otthagyott boldogságot. Az emlékek frigyre készülnek a jövendővel és mi ott leszünk a szertartáson. Az „asztalok” megterítve, a zenészek 16 évnyi kihagyás után leporolják a kottaállványt, a hangszert, mert a következő két hétben a legszebb zenéiktől válik templommá a csarnokunk. Csak a két 3.05-ön elhelyezett karika tesz próbát arra, hogy elhitesse a hangtalannal, itt ma délután játék kezdődik. Teszi mindezt 15:30-ig, mert akkor a csendnek takarodót parancsolunk, vállt a vállhoz szorosan szorítva olvadunk eggyé, hogy a több évtizedes könyvünk még üres lapjainak tartalmat adjunk.

Piedesztálunkké vált az összetartozás megfoghatatlan érzése. Itt leltük meg fiatalságunk, találtunk barátokra, itt tanultunk meg győzni és veszíteni. Volt szerencsénk könnyekhez – hol bánatból, hol a katartikus boldogságtól -, sikerekhez, elvehetetlen élményekhez, melyek mind egybeforrtak azzal a szerelemmel, amit csak MTE-nek hívunk. Ez egy olyan szövetség, amit nem Justitia jegyzett ellen. Érdekes egy képződmény ez az egész, mert amilyen határozottan vagyunk képesek saját magunknak is ártva elfordulni, ha kell pont azzal az elszántsággal válunk eggyé és a „nem ellened, érted” hitvallással várfalat húzni az ellenünk jövőknek. Az ilyen építkezésekért érdemes egy fél életet rááldozni egy kisváros életében különös jelentőséggel bíró ékszerért. S ma újra falakat indulunk emelni, hogy megerősítsük magunkban a létjogosultság tényét. Egészen biztos, hogy túl szentimentális ez az egész, de az MTE fundamentáját érzelmekkel helyezték el, azokkal és azokból vált egy 50 éves sikertörténetté, melyben mi hordozóként vállalunk szerepet. Hálával fordulhatunk a sorshoz, hogy kaptunk lehetőséget átvenni egy rég megírt lexikont, melyet majd tán felelősséggel átadhatunk, kiegészítve a saját időszakunkkal.

Ne legyen kétségünk afelől, hogy harc nélkül omolhatunk egymás nyakába majd. Mások is a sikerre szomjaznak, de mi az élet más területein kívánnánk nekik eredményeket. Ez a mi várakozásunk és mindent meg fogunk tenni azért, hogy a már háromszor megélt eufóriát régi ismerősként üdvözölhessük körünkben. Szívből kívánom mindannyiunknak, hogy a ránk akasztott bilincset szorosabbra tudjuk húzni, mely bár elköteleződéssel jár, de kevés szorítás létezik, melyre jobban vágynánk.

Magyarok vagyunk, vasiak vagyunk, de ma két órára mind KÖRMENDIEK leszünk. Kezdődjön!

Szeretném majd az unokáimnak elmesélni sok-sok év múlva, hogy ’19-ben ott voltam …

MTE a sírig

Június 8-án fél kilenc körül valamit otthagytunk Pakson. Pihenőre küldtünk sálat, mezt, mindenki más-más piros-fekete kabaláját és a lelkünk egy szeletét, melyek ma hazatérnek. Nyílnak a fiókok és ahogy a térd alattig szabott nadrág a szekrény felső polcára vándorol, úgy kerül elő nyári álmából a gondosan elrakott sál. Szinte mosoly formát alkot a szekrény falához simulva, majd ezzel egy időben az a bizonyos lélekdarab is szellemként beszáll az ablakon, hazatalál, átfúrja magát a pulóveren és a kupadöntő emlékeitől borzongva a meleg szobában hidegrázva visszafészkeli magát a bordák mögé.  „Valami elindul a szív és a gyomor tájékán …”

 2016 tavasza mindannyiunk emlékeiben garantáltan megragad. A Syma csarnokban tett varázslat a vele párban járó baráti szövetségekkel együtt, a régi fellegvárak csatájától tűhegyként szúrt katarzis, a Szolnokon megélt gyalázatos bánásmód (de bennünk meg nem törve) új útra indítja meg az MTE egészét. Pár hónappal ezelőtt láthatatlanul, de érezve visszatért egy angyal közénk, mi összekovácsolt, szorosabbá tette a meglazult kötelékeket, tán egymás felé is fordított arcokat, melyek egy ideje elfeledtek egymásra tekinteni. Ma az MTE mezek újra megkezdik játékuk, már szinte klasszikus mód idegen pályán. Jövő szerdán pedig a jól megszokott „szigeten” jogerőssé teszik, hogy: MTE restart.

Kijózanodva a hőségéből, az EB eufóriájából és az Olimpia győzelmeiből, a sok-sok élményt, bánatot, örömöt, kudarcot … (kinek mit) … adó nyárból visszavesszük a Pakson hagyottakat, és nekifutunk egy újfent reményekkel szegélyezett pályának. Sok új arccal tesszük meg mindezt, de kétséget kizáróan nem kell sok időnek eltelni, hogy ők is az MTE lázától felvértezve centikkel magasabbra ugorjanak, ha fájó csuklóval is, de mértani pontossággal a gyűrű közepébe találjanak és megértsék, hogy miért tekintenek ránk sokan elvakult őrültként. Pedig nincs másról szó, mint hogy ez az MTE. Sokak már ma, legtöbbünk csak jövő szerdán mártóznak meg újfent az évtizedek óta épített tengerben. Ha lehetne kívánni, akkor sokakkal egyetértésben nem lenne más, mint hogy soha rosszabbat, mint az elmúlt egy évben. 

Kívánok mindenkinek az új szezonra megannyi élményt, a hétköznapok szürke sodrából kiszakító boldogító órát és a régóta rajzolt negyedik csillagot. 

MTE a sírig