Elérkezett 2003.05.29-e, ami alapvetően nem bírt különösebb jelentősséggel, ugyanúgy kelt fel a nap, az emberek munkába indultak, kivéve ha nem Körmend szurkolóról volt szó. Az éjjszaka folyamán legalább 4 ezer embernek nem a megszokott álmok keringtek a fejében, ha egyáltalán lehetett aludni. Némileg nyugodtabbak voltak azok, akik a kincset érő jegy birtokában voltak, ami a lezárt páncélszekrény mélyét nyomta. Valószínű, hogy akik olvassák ezeket a sorokat, most eszükbe jut a jegy megszerzéséhez vezető tortúra, a számtalan telefon kaposvári rokonokhoz, iskolatársakhoz, a "Németh István fasor" feliratú lakcímkártyák laminálása (most már le lehet írni, az elévülési idő miatt :-) ). Délután 1 óra körül elindultak a buszok, autók, vonatok Kaposvár irányába. A NASA ha figyelte az útvonalat, valószínű egy egybefüggő piros-fekete csíkot látott. A várakozást csak növelte az út folyamán, ahogy egy autót utolérve megpillantotta a másik járműbe a mi színeinket megán hordozó textileket, amit egy duda követett, és egy szájról leolvasható MTE felkiálltás. A kaposvári sportcsarnok parkolójába megérkezve szinte csak ismerős arcokat lehetett felfedezni, akik ha nem éppen arcfestéssel voltak elfoglalva, akkor a maligánszint emelésén fáradoztak. A csarnok körítése a pár nappal azelőttihez hasonlított, számtalan rohamsisak, és lovasrendőrök. A meccs előtt két órával a 100 fős vendégszektor deszkái már hajlottak, oda ember nem tudott már feljutni, pedig még csak az első hullám érkezett meg. Amikor a buszok megérkeztek, elszabadult a pokol, a palánkot tartó szerkezet is megtelt boldog körmendiekkel, amit nem nézhettek tétlenül a rendezők, és jött a hangosbemondóba, hogy "megkérjük az E szektorban ülő kaposvári nézőinket, hogy adják át a helyeiket a Körmend szurkolóknak...". ITTHON VAGYUNK, ITTHON VAGYUNK...-al az MTE tábor kétséget kizáróan ünnepre készült. Ha ettől nem remegtek meg a kaposvári kezek, és lábak, akkor semmitől. A kaposvári sportcsarnok sem addig, de azóta sem látott ekkora számú vendégsereget, és nyilván a rendezők értetlenül álltak azelőtt, hogy a kapott 100 jeggyel hogyan mentünk be közel 600-an (ez csupán becslés, lehet, hogy többen is voltunk). Az atmoszféra adott volt, indulhatott a labda:

 DÖNTŐ: Kaposvár – KÖRMEND 3. mérkőzés

Arannyal tele Körmend Zsebe

NS, 2003-05-29

Az alapszakasz-harmadik (ZTE) már réges-rég kipipálva. Nem járt jobban a második (Debrecen) sem. Egyértelmű, hogy az első következik, hol máshol, mint a döntőben. Íme a körmendi varázslat állomásai.

De vajon meglesz-e az az arany, és meglesz-e a söprés? Három nullára utoljára tíz esztendeje nyert döntőt magyar férfiegylet, de hol van már az akkori Tungsram-Honvéd?
A pályán a Körmend, az ünnepre készülő piros-feketék serege. Amúgy a körítés akár az egy héttel korábbi. A meccs előtt Patonay Imre, az első két aranyérem kovácsa figyelemre méltó hölgykoszorú közepén, a vasi tábor pedig nyeri a hangpróbát a somogyiakkal szemben (hogy nem csupán százan érkeztek Vas megyéből, az garantálható). Ha számít ez egyáltalán valamit.
Fontosabb, hogy Dzunics révén a házigazdáé az első kosár, aztán De Gray zsákol kettőt, és máris 6–3 a Kaposvárnak. A körmendi válasz nem várat magára sokat, jön Toroman, a finálé eddigi legmarkánsabb alakja. Tripla, zsák, majd még egy tripla, hihetetlen, hogy máris nyolcpontos. Két perc sem telik el, és csaknem ennyi a látogatók előnye. Bizonyítandó, hogy a Marc csak vajkezű kosarasokat hajlandó foglalkoztatni, az elvben palánk alattiként számon tartott Hainje köszön be távolról, és amikor Németh pontokra váltja a száguldását, 9–16-ot mutat a tábla. A Kaposvár mintha nem hinné el, hogy a rivális újra győzni érkezett, s ha nincs De Gray, talán még nehezebb sorsra jut. De miért ne lenne De Gray? S ha már ott van a pályán, meg is veri őrzőjét, Hainje-t, életben tartva ezzel a csapatát. Az első felvonás után is Némethéknél az előny, így Miljkovics edző a körmendi sikerpercek egyik vezéralakját, Filipovicsot dobja harcba, hátha vele összejön valami hasonló – mint például a múlt vasárnap bemutatott harmadik negyed végi 20–2-es roham. Igen ám, csakhogy a vasiak még egyszer nem esnek ugyanabba a csapdába, és minthogy Toya is beemel egy triplát, tovább nő a Körmend előnye. A második szakasz harmadik percében már tízzel állnak jobban a Zsebe-fiúk, akik maximálisan kihasználják ellenfelük hibáit. Legelőször is azt, hogy pocsékul büntetőzik a Klíma-Vill. Beszédes adat, hogy a szünetig kilenc dobást hibáz el a vonalról a somogyi együttes. Odaát ugyanakkor minden sikerül, tartja briliáns dobóformáját – és az előnyét – a Körmend.
Problémát egyedül az jelent a vendégoldalon, hogy Hainje, Toya és Mujanovics már a harmadik személyi hibáját kapja, így Zsebe merész húzásra szánja el magát, érkezik Lóránt Péter, a Benetton Treviso kiszemeltje.

>A 18. percben ugyanakkor megtörik a jég, Simon dobása után már a somogyiak sem állnak hárompontos nélkül. A gól – no meg De Gray újabb zsákolása – egy pillanatra lázba hozza a kaposváriakat, úgy tetszik, a negyed vége a hazaiak elképzelése szerint alakul. Ellentétes érdekért harcol azonban Németh, aki elsüllyeszti önmaga második, csapata hetedik tripláját: a roham visszaverve.
Az első legalábbis. Hiszen a Kaposvár nem adja, nem adhatja fel. Ha így tenne, elveszett. A nyolcpontos hátrányt megfelezi a Klíma-Vill, ám a rivális újra meghúzza a csodafegyver ravaszát. Előbb Németh, majd Mujanovics dob hármast, amúgy megszokásból. Tíz van közte megint. A vasi tábor a mennyben, Ivkovics a pokolban: három perccel a negyed vége előtt kipontozódik. És mintha a többiek is egyre hitehagyottabbá válnának. Egy másodpercre még Simonnál is elszakad a cérna, reklamálásért technikait fújnak ellene. A Körmendben négyen a kipontozódás szélén, de vezet a csapat, és pillanatnyilag csak ez számít.
Még tíz perc van vissza, csak azt nem tudni, a meccsből vagy a döntőből. Újra visszakapaszkodik a Kaposvár, tíz pont alá küzdi fel magát, Archboldot azonban elkapja a hév, hihetetlenül fontos szituációban hibáz el egy triplát. Nem úgy Dzunics, aki öt pontot dob zsinórban, és így már csak hattal tart előbbre a vendégcsapat. Félelmetes erőtartalékokat mozgósítanak Toromanék, előbb Grebenár repül el a gyűrűig, aztán Hainje értékesít két büntetőt. Újra tíz pont. Csakhogy fogyóban a vasiak, Mujanovics és Toya után Grebenár is befejezi, pedig az utóbbi csúcsközelben kosarazott. Nyolcpontos vasi előnynél De Gray dobhat kettőt a vonalról, ám nem hoz pontot a konyhára.
Aztán a túloldalon Trummer megadja a kegyelemdöfést. Elsüllyeszt egy hármast, bicegve, fél lábon. Stílszerű befejezése ez a főként triplákkal megnyert döntőnek. Mert a bajnoki cím (a harmadik!) úgy fest, megvan!
A Körmend nem adná a világ minden kincséért sem.

Mestermérleg

	David Toya (jobbra) és csapattársai szemmel láthatóan kihozták a sodrából Dzunicsot (fotó: Meggyesi Bálint)

Goran Miljkovics, a Kaposvár edzője:
– Gratulálok a Körmendnek, az idei rájátszásnak kétségkívül a Marc együttese volt a legjobbja. Az én együttesem jól harcolt. Igazán nem sok hiányzott ahhoz, hogy célba érjünk, de így sem vagyok csalódott, hiszen a magyar bajnokságban és a nemzetközi porondon is megfelelően teljesítettünk.

Zsebe Ferenc, a Körmend edzője:
– Nem a miénk volt minőségileg a legjobb állományú gárda a mezőnyben, csapatként azonban a Körmend volt véleményem szerint a legerősebb. Ez megmutatkozott a pályán és az együttes morális tartásában egyaránt. Február végén, Németh hazatérésekor álltunk össze igazán, és örülök, hogy sokan úgy érezték, mi játszottuk a legszebb kosárlabdát.


Szóról szóra


Simon Balázs: – Nagyon kemény és hosszú bajnokság után jutottunk el idáig. Ha így nézem, szép ez az ezüst, és ennek is lehet örülni, de megvallom őszintén, azt vártam, hogy még ennél is nagyobb lesz az örömöm. Gratulálok a bajnokcsapatnak, nem érdemtelenül nyerte meg a legfényesebb érmet.

Patonay Imre, a Körmend klubigazgatója: – A finálésorozat mindhárom összecsapásán bevált a taktikánk, az egy centerre és négy külső emberre alapozott játékunk. A triplakísérleteinket jó százalékban értékesítettük, és a védőstratégiánkat is sikerült remekül felépítenünk. Nagyon örülök a sikernek, és természetesen gratulálok a remekül harcoló Kaposvárnak is.

Németh István: – Elsősorban szeretnék elnézést kérni attól a kissráctól, akit a körmendi találkozón véletlenül fellöktem. Egyébként pedig csak annyit mondanék, hogy hála istennek bebizonyosodott: noha egy napon születtem Héctor Cúperrel, azért nekem még sikerülhet aranyérmet nyerni.

David Toya: – Az egész csapat jól játszott a döntő során, és ha a Körmend jól játszik, akkor ugyan ki tudna legyőzni bennünket…? Szlovákiában nyertem már ezüst- és bronzérmet is, aranyam azonban még nem volt.

Mujanovics Samir: – Azt hiszem, kevesen hittek a szezon előtt abban, hogy bajnok lehet a Körmend, de íme, ez most megtörtént. A hatékony védekezésünknek és a szervezett csapatmunkánknak köszönhetjük ezt a diadalt. Úgy érzem, bebizonyítottuk, hogy pillanatnyilag jobbak vagyunk a Kaposvárnál.

Denis Toroman: – A rájátszás előtt volt egy olyan érzésem, hogy sikerrel vesszük majd az akadályokat. Hittünk abban, hogy győzni tudunk, és lám, mindhárom ellenfelünket legyűrtük. Nagyon büszke vagyok a döntősorozat legjobbjaként kapott címemre, de az igazság az, hogy ezt az elismerést még legalább három-négy csapattársam is megérdemelte volna a nagyszerű teljesítménye alapján.

Trummer Rudolf: – Ezt a szivart az eredményhirdetés után már féllábon állva is elszívom. Sajnos a bokám nem volt teljesen rendben, de próbáltam mindent megtenni azért, hogy hasznára legyek a csapatnak. Örülök, hogy szóhoz juthattam a fináléban. Szerintem megérdemelten nyertünk.

Isti zsenije, avagy elsô az egyenlôk között

Az apja lehetne, ám amikor egy-egyben elmegy mellette, és behint egy duplát, úgy néz a szemébe, mintha vizsgáztatná. Dzunics Braniszlavnak (épp csak egy évvel idôsebb a körmendi edzônél, Zsebe Ferencnél) ekkor meg is van rá minden oka, más kérdés, hogy Németh István tán járni tanult, amikor az akkor még jugoszláv, késôbb szerb, ma magyar fiú már a felnôttmezônyt oktatta.
A vasiak Istije nem veszi fel a kesztyűt, igaz, támadásban a fél Kaposvár próbálja semlegesíteni, Dzunics csak ritkán keveredik mellé. És a Trevisóból való (a Körmend számára feltétlenül diadalmas) visszatérése óta elôször nagyon elkapja a fonalat. Az elsô meccs végén már szétszórta a somogyiakat, most azonban egyenletes, klasszis játékot produkál, és amikor sorban pontozódnak ki a társai, a vállán viszi a leendô magyar bajnokot.
A finálé elsô két meccsén önmagához képest méltatlanul kevés dobott ponton tartotta Dzunicsot, aki kaposváriként sem népszerűbb a fanatikus piros-fekete táborban, mint amikor a két ôsi ellenségnél, Zalaegerszegen és Szombathelyen kosarazott. És a fiatalság zsenialitása ezúttal is, az idén végérvényesen gyôz a tapasztalat, a rutin ellen. Joggal ôrjöng feneketlen boldogságában a Kaposvárra zarándokolt néhány száz körmendi.
Mert a kosárlabda csapatjáték ugyan, de megszeretni a zseniken keresztül lehet. Mondjuk, Németh Istvánon keresztül.

Az akkori érzés leírhatatlan. Aki ott volt, nyilván ezt nem cáfolja, azóta is egy kellemes borzongás fut át az emberen, ha visszagondol arra, hogy a lefujást követően a hatalmas tömeg elárasztotta a pályát, a pezsgősüvegek durrogását csak a "Lett, lett, lett, csakarzértis lett..." rigmus múlta felül. A Körmend megszerezte harmadik bajnoki aranyérmét, a negyeddöntőt 3-0-val, az elődöntőt egy vereséggel, és a döntőt szintén söpréssel. Ember nem gondolta, hogy az ünneplésnek még csak az elején tartottunk.

A kocsikaraván magamögött hagyva a pezsgővel fellocsolt kaposvári parketett elindult Körmend irányába. A legelső benzinkúton megállva a benzinkutas nem igazán értette, hogy mi is miért akarunk 3bit csokoládét vásárolni, és széttárt karokkal mondta, hogy sajnos elfogyott. Megelőztek minket. Sebaj, majd a másik kúton. A következő állomás Kaposfő volt, útlezárás, a falu közepén egy kocsma körül emberáradat, amit azóta teljesen felújítottak, amihez valószínű van némi közünk (anyagilag). Zalaegerszegen kötelező MTE felkiálltás. A körmendi SPAR parkolóban 4 ezer ember várta az újdonsült bajnokot. Az ünnep minden pillanatára nyilván nincs ember, aki emlékezne. Leírhatatlan öröm uralkodott a tömegen, akkor egy kis időre ismét Körmend volt a világ közepe. Legalábbis 4 ezer embernek biztos. VOLTUNK - VAGYUNK - LESZÜNK.

MTE MINDÖRÖKKÉ

Négyezren várták a hazatérő bajnokokat Körmenden

Májusi pezsgő aranyat ér

NS, 2003-05-30

"Körmendsörük nincsen, csókolom?”
Valahogy így indul. Kaposújlakon meg-, és feltankol a karaván, aztán uzsgyi, sálakat az ablakba, talp a pedálra, Körmend még nagyon messze van. Ami azt illeti, szép kis felfordulást hagy maga mögött a társaság, a kaposvári csarnok parkettája ragad a pezsgőtől, az öltözőfolyosón meg vágni lehet a szivarfüstöt, alig látni a "Dohányozni tilos!” táblát.

	Íme a csapat, amely csütörtökön éjjel nem hagyta aludni a körmendieket: az aranyérmes társaságnak aranyérmes buli dukált (Fotó: Meggyesi Bálint)

Ez az a nap, amikor minden megengedett, s minthogy Németh, Toroman, Grebenár és a többi vasi úgy alakította a programot, hogy idegenben fut be a célba a csapat, nincs más hátra, Kaposváron veszi kezdetét a fieszta.
A harmadik vasi aranyünnep. Mármint, ami a bajnoki címek után dukál, ugyanis ha valaki netán nem tudná, Magyar Kupát már hatszor nyert a piros-fekete társaság. Nem semmi az sem, de ez az igazi. S a vasiak – a kötelező óvatoskodások után természetesen – már jó ideje ígérik, aranyérmes lesz a bajnokoknak kijáró buli is.
Böhönyén vagyunk, és úgy tetszik, itt el is időzünk egy darabig. Valami útlezárásféle lehet. Vagy mégsem? Mámoros figura a főút közepén, lengeti a zászlaját, innen aztán nem megy tovább, csak az, akit "megáld” a piros-fekete textillel. Irány Kanizsa, aztán Egerszeg, ahol a csarnok mellett újra kézben a zászlók, ablak letekerve, hang kieresztve. "Zeg, zeg, zeg…” – így szól a nóta, már ami a publikus részét illeti. No igen, az ősi rivális katlanja megindítja a vasiakat. Innen már tényleg nincs messze a célpont, Andráshida, Hegyhátsál, Katafa és a négy órája megkoronáztatott magyar bajnokokat szállító autóbusz begördül a törzshely melletti térre.
"Itt vannak!” – üvölti száz meg száz torok, és leírhatatlan örömtáncba kezd nyolcéves és hetvenéves egyaránt. Egy pillantás az órára, tíz perc van éjfélig. Hozzáértők szerint úgy négyezren vagyunk a téren, melynek egyik oldalán egy kamionból átalakított színpad csalogatja a honi pontvadászat legjobbjait. Megannyi szövegíró bukkan fel, a legújabb indulónak kikiáltott "Lesz, lesz, lesz (csak azért is lesz, a Marc-Körmend újra magyar bajnok lesz)!” módosul, "Lett, lett, lett…” lesz belőle. Igazuk van az ünneplőknek, az arany már zsebben, vagyis inkább nyakban, fölöslegessé válik a jövő idő. Több autentikus forrás egybehangzó állítása szerint a buszút nem telt unalmasan, a csapat tagjai legurítottak egyet s mást (úgy tetszik, Hainje, a boldog amerikai pillanatnyilag kevés esélylyel vehetné fel a harcot a kaposvári centerekkel…), azaz a hangulat emelkedett, amikor a kisváros nagy kedvencei szép sorban fellépnek a pódiumra. A gyámoltalanabbak sejtik, hogy másodperceken belül megcsappan a tekintélyesnek mondható pezsgőkészlet, a többség azonban kihúzza magát, büszkén tekint felfelé, végtére is a májusi pezsgő aranyat ér.
"Úgy hiszem, négyezer aranyérmet kellett volna kapnunk, ugyanis ti valamenynyien megérdemeltek egyet. Nekem azonban csak egy érmem van, és azt nektek adom…” – mondja bájos akcentussal a csapat kapitánya, Mujanovics Samir, és a tömegbe hajítja legnagyobb kincsét.
Odalenn könny szökik a szemekbe, és az elérzékenyülés csak mélyül, amikor a klubelnök, Fodor Sándor (vagy, hogy Körmenden se nézzék elmeháborodottnak az embert: a Színész) lép oda Patonay Imréhez.
"Putesztől tavaly elvették az aranyérmet, de most megkapja az enyémet” – így a prezident, és megöleli régi barátját.
Patonay. Elmondhatatlan, mennyire szeretik errefelé.
Esztendeje a második hely után állt fel a kispadról, azzal a boldog tudattal, hogy egyik kedvence, Zsebe Ferenc kapja a marsallbotot. Talán ő maga sem remélte volna, hogy ennyire sikeres lesz a tanítvány. Persze hitte-e valaki egyáltalán?! Az alapszakasz hatodik helyéről nem "nyílt” lenyűgöző kilátás, erre tessék, a rájátszásban ellenállhatatlannak bizonyult a társaság.
9–1. Ezzel a győzelmi mutatóval futott át a mezőnyön a Körmend. A csapat, amely négy éve ötödik lett, három éve negyedik, két éve harmadik, tavaly második.
Az idén nem is kerülhetett máshova az aranyérem.

Kosárlabda. Zsebe Ferenc, a körmendi sikeredző egy időre elfelejtené a sportágát

Agysebész, remegő kézzel

NS, 2003-05-31

A kép közepén, világos pólóban a boldog tréner: Zsebe Ferenc aktívan kivette a részét a harmadik körmendi aranyból is (fotó: Meggyesi Bálint) – Ideje szakmát váltania! – A fenébe – tör ki a bajnoki aranyérmet és az azt követő mulatozást pihengető körmendi sikeredzőből, Zsebe Ferencből. – Igaza van, a döntő előtt azt mondtam, a Kaposvár ellen annyi esélyünk van a gyors sikerre, mint arra, hogy egyszer agysebészként keressem a kenyerem. Jaj annak, aki az első páciensem lesz. Főleg, hogy az elmúlt napok után egy kicsit remeg a kezem… – Csak nem izgul? – Alkohol, kialvatlanság: tudja, hogy van ez. – Egyetlen szóval, hogy jellemezné csapata rájátszásbeli száguldását? – Fenomenális. – Szakmai magyarázata létezik-e annak, hogy egy középcsapat megtáltosodik, és amikor kell, lesöpör a pályáról mindenkit, aki szembe jön vele? – Nagy okosságokat ne várjon tőlem. Annyit tudok mondani, hogy erőnk teljében voltunk, amikor a többieken már a fáradtság jelei mutatkoztak. A történet ott kezdődik, hogy az utolsó fordulóban Pakson le tudtuk győzni az Atomerőműt, és minthogy előtte nyertünk Fehérváron is, a körbeverések után a Zalaegerszeggel kerültünk össze. – Más ellen nem ment volna? – Nem lehet tudni, hogy egy másik csapat ellen mire mentünk volna a negyeddöntőben. – Ehhez képest a továbbiakban, vagyis az elődöntőben és a fináléban sem volt túl sok gondjuk. – Ez igaz. A döntő második meccsének harmadik negyedét leszámítva kézben tartották a találkozókat a fiúk. Tudja, megpróbáltuk azt játszani, ami a legjobban megy. Az egyértelmű volt, hogy játékosonként tíz-tizenöt kiló hátrányban vagyunk, ezért gyorsan kellett kosaraznunk. Hozzáteszem, a bajnoki hajrában a srácok valahogy megoldották a lepattanózást is, amivel pedig egész évben rettenetesen küszködtünk. – Ismerje el, meseszerű történet az önöké. – Ezt aláírom. Amikor még az alapszakasz során a nagy rivális ZTE otthonában Polster Peti bevágta csapata századik pontját, tudtam, hogy ennél csak jobb jöhet. Azon a mérkőzésen negyvenkét ponttal megfáztunk, a drukkereink a játékosok fejét követelték, és persze nem kíméltek engem sem. De beszélhetnék a szurkolói tüntetésről is, ugyanis az évad közben az is volt. – Ugyanezek az emberek csütörtök éjjel azért tüntettek, hogy érkezzenek már meg Kaposvárról. – Ott voltunk. – Valamennyi körmendi bajnoki aranyéremben aktívan benne van, hiszen 1987-ben és 1996-ban játékosként, most pedig edzőként tett rengeteget a sikerért. Mondja csak, mit jelent ez önnek? – Azt, hogy nagyon megöregedtem. – Ilyenkor kötelező feltenni a kérdést: hogyan tovább? – Valamiféle agymosásra vágyom, hogy a következő másfél hónapban egyáltalán ne kelljen a kosárlabdára gondolnom. Ez persze kivitelezhetetlen, hiszen már most egyeztetni kell az egyesület vezetőivel a jövőt illetően. Jó lenne tudni, ki megy, ki marad. – Körvonalazódik már a kép? – Konkrétumokat még nem tudok, de az bizonyos, hogy magasra került a mérce, már Sotomayor, vagy talán Bubka kell hozzá, hogy átvigye. – Nocsak, így lesz aggasztó egy bajnoki arany… – A szurkolók igényeinek meg kell felelni. Az tisztán látszik, hogy a következő évadra szükségünk lesz egy igazi ötös centerre, mert különben nem lehetünk eredményesek. – Ezek szerint még egyszer nem kivitelezhető, amit a Körmend ezúttal bemutatott? – Erre most mit mondjak? Ez már Vágó Istvánnál is tízmillió forintos kérdés…

Diadalmas visszatérés

Körmend egyik legboldogabb embere az a játékos, aki elmondása szerint Európa legjobb csapatából Európa legjobb közösségébe tért vissza. Az olasz Benetton Treviso még küzd a bajnoki címért, azonban Németh István a Körmenddel már bajnokcsapat tagjaként ünnepelhet. S teszi is, csütörtök este óta gyakorlatilag egyfolytában.
– Mondja csak, februári visszatérésekor gondolta volna, hogy az évad végén bajnoki aranyat akasztanak a nyakába?
– Nem gondoltam, de sokszor álmodtam róla.
– Edzôje, Zsebe Ferenc szerint hatalmas része volt a végsô sikerben.
– Ezért a mondatáért több italt kellett fizetnem neki. De nem bánom. Sokat változtattam a játékomon, hogy hasznos tagja legyek a csapatnak a végsô siker érdekében.
– Sikerült-e méltóképpen megünnepelni a bajnoki címet?
– Maradjunk annyiban, hogy a buli közepén járunk. Ezt nem lehet egy éjszaka alatt megünnepelni, de azért arra a csapat minden tagja vigyáz, hogy ne járjunk úgy, mint a Körmend elsô bajnoki címe alkalmával Putesz, azaz Patonay Imre.
– Mik a tervei a következô évadra? Marad Körmenden?
– Konkrétan nem tudom, hogy hol folytatom a pályafutásomat, de bárhová is kerülök, szeretném hasonló módon búcsúztatni az évet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.