A csarnokban még csak a csend üvölt. Az öltözőkben a némaság ül tort a várakozáson, a lelátók hegylábként omlanak a parkettára, csak láthatatlan szellemek cikáznak a beszűrődő reggeli fénytől csíkos falak bordáin, visszavárva a sokszor otthagyott boldogságot. Az emlékek frigyre készülnek a jövendővel és mi ott leszünk a szertartáson. Az „asztalok” megterítve, a zenészek 16 évnyi kihagyás után leporolják a kottaállványt, a hangszert, mert a következő két hétben a legszebb zenéiktől válik templommá a csarnokunk. Csak a két 3.05-ön elhelyezett karika tesz próbát arra, hogy elhitesse a hangtalannal, itt ma délután játék kezdődik. Teszi mindezt 15:30-ig, mert akkor a csendnek takarodót parancsolunk, vállt a vállhoz szorosan szorítva olvadunk eggyé, hogy a több évtizedes könyvünk még üres lapjainak tartalmat adjunk.

Piedesztálunkké vált az összetartozás megfoghatatlan érzése. Itt leltük meg fiatalságunk, találtunk barátokra, itt tanultunk meg győzni és veszíteni. Volt szerencsénk könnyekhez – hol bánatból, hol a katartikus boldogságtól -, sikerekhez, elvehetetlen élményekhez, melyek mind egybeforrtak azzal a szerelemmel, amit csak MTE-nek hívunk. Ez egy olyan szövetség, amit nem Justitia jegyzett ellen. Érdekes egy képződmény ez az egész, mert amilyen határozottan vagyunk képesek saját magunknak is ártva elfordulni, ha kell pont azzal az elszántsággal válunk eggyé és a „nem ellened, érted” hitvallással várfalat húzni az ellenünk jövőknek. Az ilyen építkezésekért érdemes egy fél életet rááldozni egy kisváros életében különös jelentőséggel bíró ékszerért. S ma újra falakat indulunk emelni, hogy megerősítsük magunkban a létjogosultság tényét. Egészen biztos, hogy túl szentimentális ez az egész, de az MTE fundamentáját érzelmekkel helyezték el, azokkal és azokból vált egy 50 éves sikertörténetté, melyben mi hordozóként vállalunk szerepet. Hálával fordulhatunk a sorshoz, hogy kaptunk lehetőséget átvenni egy rég megírt lexikont, melyet majd tán felelősséggel átadhatunk, kiegészítve a saját időszakunkkal.

Ne legyen kétségünk afelől, hogy harc nélkül omolhatunk egymás nyakába majd. Mások is a sikerre szomjaznak, de mi az élet más területein kívánnánk nekik eredményeket. Ez a mi várakozásunk és mindent meg fogunk tenni azért, hogy a már háromszor megélt eufóriát régi ismerősként üdvözölhessük körünkben. Szívből kívánom mindannyiunknak, hogy a ránk akasztott bilincset szorosabbra tudjuk húzni, mely bár elköteleződéssel jár, de kevés szorítás létezik, melyre jobban vágynánk.

Magyarok vagyunk, vasiak vagyunk, de ma két órára mind KÖRMENDIEK leszünk. Kezdődjön!

Szeretném majd az unokáimnak elmesélni sok-sok év múlva, hogy ’19-ben ott voltam …

MTE a sírig

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.