Az év hetedik hetének, hetedik napján, hetedszer … csodálatos mese.

 Szép sorozatot lehet állítani arról, hogy mennyien másféle dologra gondolunk a hetes számról. Van, kinek a főbűnökkel együtt járva Brad Pitt és Morgan Freeman pszichója ötlik fel, mások sárkányt vizionálva számolnak hétig, a gyermeki lélekben a törpék jönnek elő Hófehérke világában, vasárnap délelőtt a templomban Isten pihenőnapját ünneplik  a hívek és vannak az MTE szívűek, kiknek pont egy hete a hetes egy újabb kehely sorszámát jelöli. El kellett telnie egy vasárnapi nehéz éjszakának és még pár napnak, hogy bizonyosságként elhiggyük, ami nemrég csak álom volt, az MTE 18 év kupa és 13 év arany nélküli korszakát lezárjuk, és újfent létezésünkről jelzést adjunk. Szentimentalizmus nélkül majdhogynem lehetetlen újra felidézni az egy hete történteket.

A Syma csarnok G szektoránál úgy 4 óra tájt ismerős arcok gyülekeztek, immáron harmadik napja. Csak jöttek és jöttek az otthon megszokott tekintetek, a piros-fekete sálakkal körbefont emberek, hisz túl nagy volt a böjt ahhoz, hogy nagyon sokan kibírjuk ezt otthonról figyelve. Egy busz érkezése törte meg a baráti üdvözléseket. A Szolnok csapatát szállító busz épp a mi bejáratunk mellett parkolt le, melyről leszálltak az újabb kupagyőzelmünket megakadályozni készülő Olaj játékosok. Keller Ákos kezében egy pár teniszütőnek ható, ezerszínű cipő pihent. A lélektani hadviselés elengedhetetlenül kommunikációt indított köztünk és Ákos közt. „Hányas a csukád Ákos?” A kissé „miközödhozzá” tekintet alatt azért megérkezett a válasz is: „ötvenegyes”. „Na, pont annyi pontot fogtok ma dobni!” – érkezett az MTE fogak közül. Bő három óra múlva bizonyosságot nyert, hogy Ákos lába 55-ös.

Túl a pénteki Paks elleni drámákon, majd a soproni mínusz tizenhaton, ott állt előttünk egy, ha lehet még nehezebb kihívás, a magyar kosárlabda „zászlóshajójaként” aposztrofált Szolnokon honoló csapat elleni kupadöntő, történetesen semleges helyszínen, a Syma csarnokban. Mikor ez írva van, épp 168 órával vagyunk túl a hihetetlenen. Ezer és még legalább háromszor annyi gondolat szökik át az ember agyán rá egy hétre is, próbálja sorba rakni az eseményeket, hogy mi volt előbb, a teljes kiürülés, vagy a katarzissal elszabaduló adrenalin játékával együtt járó pillanatnyi eszméletvesztés. Vajon egyedül vagyok azzal, hogy a második félidő egyetlen egy mozzanatára nem emlékszem teljes pontossággal, csak a támadás lezárását nyugtázó eufórikus „meeegvaaan” kiáltásokra? Csak bennem mozdította meg az elmúlt hosszú években a csak éjszakánként, csukott szemmel látott jövendőt, a „szív és gyomor” közti űrt a kép, ahogy végignéztem a G szektor arcokból rajzolt mosolygó szőnyegén? Hosszú órák voltak mögöttünk a hétvégén, mire az utolsó két percét elértük. 120 másodperc nem sok, ellenben ha az óra mutatóját ólomgolyók húzzák vissza, akkor az örökkévalóságba vész minden pillanat. A felvételek visszaadnak mindent, ami történt a pályán, ellenben azt a két percet a G szektor sorai közt néha lidércként, néha angyalként suhanó szellemek hangját csak azok hallották, kiknek az életét méregként itatta át az MTE. A szellemi vásznon pár gondolat rajzolódott ki, melyet magunk előtt láttunk várakozással telve az elmúlt években:

 „Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál,
Hol van a tűz, hol van az a mindig sóvár régi láz,
Az a régi égi láz, amivel beléptél, s megszerettelek?”

 Alig mozdultak azok a másodpercek. Először a pályára szökött a tekintet, aztán az órára, majd a könnyeket egyelőre még visszatartó szakállas arcra, majd megint pálya, óra, arc, pálya … majd az óra mutatja, hogy megint eltelt kettő másodperc.

 „Nagy utazás, a vonatunk újra indul,
Nagy utazás, most a vágyunk már megint új útra visz,
induljunk el hát megint,
Gyere velem most az ígéret szerint!”

A pillanatok évekként szökelltek el mellettünk. Ember nem volt a G-ben, aki felfogta a másodpercek lomha múlása közben, hogy a már elérhetetlen távolságba szökött újabb nagy körmendi robbanásához egy percet kell kibírnia a viseltes szíveknek. Az MTE úgy 6-700 szerelmesének tekintete egyre inkább az égboltot rajzoló csillagok fényével hasonlatosan tüntette ki a G-t, tartva még szárazon az arcokat. Jobbra-balra tekintés, órára, Fepu fut – bár csak Isten tudja, hogy mi a fene hajtja -, Norbi még tudja emelni a karját, ők sem tudják, hogy mi van, csak annyit érzékelt a világ nyugati piros-fekete oldala, hogy a vasból kovácsolt körben a labdának nincs helye, történjék is bármi. A nevek jelentősége megszűnt … 00:30 … 00:20 … vagy már nem is tudom, de egy borostás tekintet nem bírta tovább, feladta büszkeségét, az arcán a tekintetem tükröződött vissza a cseppekben, de ahogy én sem, úgy ő sem bánta, hogy a gyengeségét elárulta. Böjtölt érte épp eleget, egyszerűen nem zavarta, hogy végre haraphat a hőn áhított mannából. 00:10 … aztán megszűnik az idő a térrel egyszerre és elszabadult a pokol, hogy a lelkek a tudattal a mennyországot járhassák be. Férfiak egymást ékszerként hordták a nyakukban, az ölelést nem üdvözlésként alkalmazva, hanem egymás vállát az elbírhatatlanul, súlyos emlékektől viseltes arcokat a másik vállán pihentetve hordozták ereklyeként. Néhányak térdre borulva, sokak kérdőn a mennyezetet áttetsző üvegnek tekintve halkan, épp hogy csak suttogva, hogy ne hallja meg más, de mégis félelmet nem ismerő üvöltéssel a belső megnyugvásért elmormoltak egy „köszönöm”-öt valahova, bele a világ végtelenjébe. A Körmend kupagyőztes. Hetedszer, 18 év után. Az ajkakból felizzott üvöltés a belső csend inverzévé vált, mert ott minden „körmendi” a szívével néma tisztelgést vezényelt le a láthatatlan horizonton, megköszönve valakitől a kitartását, hogy elvezette arra az estére.

 Az a két perc volt a körmendi kosárlabda elmúlt 13 évének fizettsége, az arany csodálatos valutájával. Ami azt követte azon az estén, az majd egy másik este meséjeként íródjék.

 MTE mindörökké

Drága Ördögök!

Eljutottunk végre ide is, hogy hosszú idő után nem csak a család békéjében elmerülve készülhetünk a legszebb ünnepünkre, hanem az MTE fénye is boldogsággal költözik be sokunk otthonában szentestére. Annyira jó volt látni szombat este a sok boldog arcot, megélni az ünnepi készülődést Veletek. Hiányérzet nélkül hagyhatta ott a ’15-ös évre mindenki a lelkének egy komoly darabját megbékélésre a csarnokban, hogy azt ’16-ban újfent magához láncolhassa. A legmélyebb tisztelettel mondhatunk köszönetet mindenkinek, kiknek része van abban, hogy nem csak a régről cipelt emlékek ládáját tolhatjuk be a fa alá 24-én, hanem szikrát kapott az egy ideje pislákoló kanócunk.

 Ez nem csak kosárlabda, ez sokkal több annál, mint hogy játék legyen. Ahol összetartozás, emberi szövetség van, ahol „vállhoz a váll” az arc poetica, ott nem játék van, hanem annál egy sokkal komolyabb érték adja leplét, a barátság szelleme kovácsolta összefonódás. Ezek a kapcsok érdemesek arra, hogy nem kevés küzdelmet, munkát beáldozva is élet maradjon a már sokszor sírként megmutatkozó MTE talaján. Ehhez szeretnék hatalmas erőt és kitartást kívánni mindenkinek, hogy ne csak beszélhessünk a célok távolságáról, hanem tapinthassuk is testközelből.

Szívből kívánok minden Ördögnek meghitt, valós szeretettel átitatott ünnepeket kívánni. Szeresse mindenki másokban magát, magában pedig másokat, legyen társ a nyugalom, a béke pedig az útvezető. Ha lehetett kérni ajándékot, akkor azt gondolom megkaptuk Körmendről, ami a remény arra, hogy visszakerüljünk Magyarországon oda, ahol hosszú időn keresztül letaszíthatatlanul léteztünk. Legyen védjegyünk az összetartozás, templomunk a csarnok. Áldott karácsonyt minden MTE hívőnek, minden magyarnak!

Kendrick Perrynek a viszontlátás reményében mielőbbi felépülést, igazi körmendivé vált.

MTE ÖRÖKKÉ

Az MTE él … pont.

Oly sokszor kerestük a szavakat arra, hogy a belénk költözött piros-fekete világot körülírjuk, de teljesen soha nem sikerült – és nem is fog -, pedig nagyon sokszor kellett volna az az erő, amit nem tudtunk kiadni magunkból, csupán éreztük, hogy létezik, mert ott lüktetett bal oldalt a bordák mögé szorulva. Néha csendben, félve a hangok erejétől, volt, hogy önfeledten a világba ordítóan, büszkén, félelmet és hegyeket nem ismerve. Ha magunkba kell néznünk, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy törékeny lett az MTE, dacolt a „halállal”, a végleges elmúlással, immáron generációk lelkét gyűrte (Z)zsebébe (khmm :-) ), a csodával határos az, hogy most még mindig a három betű mögé érzett elvontság lélegzik, de bármilyen sérülékeny is, rendre zsinórón húzott fényt szór a parázsból, jelezvén a halhatatlanságot. Ezreknek adott – ha csak órákra is – menedéket az őrület és a totális káosz felé haladó világban. Sokan gondolják, hogy erőtlenül és mesterségesen van a hullámok felett tartva még mindig e csodákban táncolt fogalmunk, hogy messze nem ugyanaz, mint éledésekor, hogy ez nem lehet másoké, csupán a múltat méltón őrzőké, de minderre „ördöggé” váló fiatalok fogainak rekeszéből kiszökő MTE felkiáltás ad cáfolatot. A legnagyobb tisztelettel való meghajlás a „szülők” előtt, kik azokban az éveikben nem tudták, hogy mivé is válik a közösségük, ami fejlődik, változik, néha némul, van hogy szakad, de leginkább öröklődik, annak minden múltban és jelenben megírt históriájával. Egy vérből valókká váltunk. Bódi László (Isten nyugosztalja) kizárt, hogy nem Körmend egy kocsmájának hátsó asztalán tintázta lapjait, mikor a „Csodákban lépkedem”-et jegyezte le. Boldog vagyok (azt hiszem … nem is, tudom, hogy sokakkal együtt), hogy ezt Veletek együtt tudhatom magaménak.

 Hogy honnét jöttünk és hová tartunk? Érkeztünk a semmiből és igyekszünk a mindenségbe. Utunk oly sokszor szöges deszkákkal van borítva és bármennyire igyekszünk óvni járásunk, a fájdalom sértésétől félőn mégis százszor véreztünk, de soha sem el. Hiszem, hogy a rosszul meghozott döntések árnyékát soha nem bántó szándék tolta mélyre, csupán emberből vagyunk és igyekszünk is azzá maradni. A sötétség és a fény váltakozását éljük meg az MTE életútján is, ahogy mindenben. A törvényszerűség alapján az elmúlt évek fájdalmait most már végre a felüdülés időszakának kell elborítani. Azt gondolom, hogy elég csak mindenkinek saját magával váltani pár gondolatot, és az elmúlt két hónap alapján szerda este bátran tárhatja szét karjait, hogy tenyerét összeütve jelét adja: kiléptünk a szegből, gyógyulnak a sebek. Nem nagyon kell magyarázni semmit, egyszerűen élünk, együtt élünk. Talán vége az éjszakának, és meglátjuk a nap udvarát. Éhesek vagyunk már nagyon. Ez nem azonos azzal, hogy falni készülünk. A falánkság nem jó tanácsadó. Olvasni már sok helyütt, hogy a világ közepét látjuk „ismét” magunkban (ez eddig is így volt egyébként :-) ), de szó nincs erről, hogy a jövőt látnánk, csak olyas valami tárult elénk, de leginkább költözött újfent belénk, amire már nagyon ki voltunk éhezve. Ez tényleg nem más, mint érzés, messze nem túldimenzionálás. Olyan CSAPAT (szándékosan nem játékosok, egyének, nevek) formáját mutatja az elmúlt két hónap (beleértve meccseket, Göcsejt, azt az estét), amiről joggal érezhetjük úgy, hogy ezek mi vagyunk, ez az MTE. Egy olyan közösséggé készülünk alakulni ismét, amivel akár veszíteni is lehet, ha azt adja a sors elénk. Az látszódik, hogy nem szilánkjai vagyunk egyenként egy egységnek, hanem magunk vagyunk egyek.

 Hogy kik is vagyunk?

Hogy miből vagyunk? – „…egy vérből valók…”

Holnap este elkezdünk ismét valamit, mint már nagyon sokszor az évek alatt, de ezt a fajta várakozást nagyon rég érezhettük magunkon. Ez most valami egészen más, mint tavaly, vagy azelőtt, vagy ........ Ez most valami több, amire rászolgáltunk. Nem tudhatjuk, hogy hová tartunk és meddig érünk el, de jó irányba látszik állni a zászlónk. Holnapra csak annyit: tűzzel ... vassal!

Szeretnék mindnyájunknak egy régóta álmodott szezont, a barátságot újrafésült közösséget, az MTE-ben élő pokoli tüzet kívánni!

MTE

„Ha feladod az álmaid meghalsz,

Élve halsz meg.”

Nem tőled, érted.

Nem távolodva, feléd.

Nem haraggal, szenvedéllyel.

Nem titkolva, nyíltan.

Nem szégyellve, büszkén.

Nem feladva, soha.

Nem egyedül, együtt.

Nem „én”, „mi”.

Nem „miattam”, „miattunk”.

Nem hiba nélkül, emberként.

Nem feledve, de tovább remélve.

Nem roskadva, csak félve.

Nem bántva, csak aggódva.

Nem visszafordulva, de emlékezve.

Nem ellenség, barát a múlt.

Nem őrülten, de mások szemében mégis.

Nem ütve, de védelmezve.

Nem panaszkodva, tettre készen.

Nem mások ellen, az MTE-ért!

Valami nagyon elment mellettünk. Nem akarom magyarázni azzal, hogy „ilyen a világ”. Nem akarom magyarázni azzal, hogy máshol sincs máshogy. Valami nagyon hiányzik, sokan nagyon hiányoznak. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak mi is hiányzunk. Érzem, hogy sokan azt a régit keresik. Én is, mindenki. Kényelmesek lettünk, mert könnyelműen azt mondjuk, hogy iksz és ipszilon tehet róla, hogy az a „régi” valahol ottragadt. Ellenben nagyon sokan tesznek azért, hogy a „régiből” új legyen, értéket átemelve a „régiből”. Legalább annyira mindenkinek igaza van, mint senkinek sem. Tényleg megtehetjük az életünk egy jelentős darabjával, hogy vélt (vagy valós, de ez most teljesen mindegy) sérelmek, vagy az önigazolás hamis szelleme végett hátat fordítsunk egy sokszor egekig magasztalt hitvallásnak? Egyénenként, egyenként vagyunk hibásak a közösségünk hanyatlásáért, és ez független klubvezetőtől, „első embertől”, legendától, épp csak pár hetet itt töltöttől. Ez nem csak a kosárlabdáról szól, ez már rólunk szól. Babástól, Színészestől, Bebesestől, Ististől, Geristől, Puteszestől, Sabistól, Ultrasostól, Rudistól, Devilsestől, épp csak benézőstől, 30 éve bérletestől, fiatalostól, öregestől … ezek voltunk, vagyunk (, leszünk). Egyénenként elmérgelődhetünk egy szűk társasággal arról, hogy „hol van már a régi szép …”, és mondogathatjuk, hogy ki szúrta el, s miért, nyilván számtalan okot találva rá, jól odamondva a saját igazunk, vagy megtehetjük azt is, hogy leszünk olyan bátrak, hogy az idő alatt változott világnak legalább a falakon belül kacagó vigyorral középső ujjat mutatunk, és azért is inkább valamit próbálunk megmenteni (együtt, mert máshogy nincs rá esély sem), mint közösen sírt ásni. Senki nem naiv, mindenki tudja, hogy sérültek itt személyek, érdekek és még fene tudja, hogy mik nem, azzal is tisztában vagyunk, hogy a büszkeség mindenki számára az ember tartásáról tesz tanúbizonyságot, ahogy a sérelmek elengedése is! Asztalaink megteltek meggyűrt és összefirkált lapokkal, s a tisztáknak nem maradt helye. Azt mondjuk, hogy ez már nem A Körmend, de akkor A Körmend megkérdezhetné, hogy mi azok vagyunk –e, akik A Körmendet teremtettük, továbbvittük, őriztük, vagy csak ajándékul kaptuk? A kérdés egyébként jogos volna.

Nem akarom hosszúra húzni –este van, nem is sikerülne -, egy merész kérdés fogalmazódik meg, amit nem én kérdezek, hanem remélem Mi kérdezzük magunktól? Van –e igényünk, erőnk, energiánk, kedvünk, ambíciónk, MERÉSZSÉGÜNK arra, hogy végre újra egymás szemébe nézzünk (függetlenül csoporttól, valaki mellett állástól, bármitől), s azok legyünk, akik voltunk, akik most is lenni szeretnénk.

„Vállhoz a váll…”.

Úgy gondolom, sok időnk nincs már arra, hogy valamit tegyünk, mert tényleg elmegy mellettünk az egész. Pár szó: meccs előtti hangulat, napokkal előtte néma remegés, lelátó, őrület, ölelés, utazás idegenbe …

Elég hirtelen ötlet, de vagy pozitívum lesz, vagy megpróbáljuk máshogy, később. Akik most MTE mezt húznak, nagy részüknek fogalma sincs arról, ami pár sorral feljebb karcolódik. Egyrészt azért, hogy valami még legyen a szezonból, másrészt a saját igényünk végett talán tehetnénk valamit úgy, hogy közben az MTE ott lenne köztünk (mondom, meggyőződés, „oldal”, csoporttól függetlenül). Ha még az első hazai (csarnokavató) meccs előtt valamit szeretnél tenni a dolgaink rendbetétele végett, jelezd, hogy lenne -e igényed erre: mteorokke@gmail.com

Jó éjt!

Szevasztok!

MTE ÖRÖKKÉ