Az örök MTE-ZTE
2013.01.28. 10:50
Legalább kétszer minden évben van olyan nap, mikor Vas és Zala megye kosártársadalma elfelejt mindent, és csak az este mámorának bűvös zamatára áhítozik. Különös napok ezek, kiemelkedőek a többi közül. A 80-as évek végén és a 90-es években megélt közös történelem olyan magasságba emelte a rivalizálást, melytől méltó módon hívhatjuk rangadónak ezeket a találkozókat. Talán nincs más csapat a jelenlegi élmezőnyben, akik büszkén vallhatnák magukénak a „hőskor” szellemét, mikor olyan alapkövek lettek íratlanul és kimondatlanul is lefektetve, amikhez rendre érdemes visszanyúlni, és azokra újabb építő köveket elhelyezni.
Az egyre modernebbé (???) váló társadalmi modell embertelen változásokkal áldott meg bennünket. Amik anno természetesek és a „csata” hevületében elfogadottak voltak, azok alapvető törvényei a feledés homályába merültek. Túl nagy szavak volnának, ha azt mondanánk, hogy csupán ez a szomszédvári „ütközet” hordozza magában a kilencvenes évek büszkén viselt emlékeit? Lehet, de ez akkor sincs másként. Jelentősen megváltoztak az arcok, pályán és lelátón egyaránt, de porba tiport akkori öntudat szikráját legalább sikerült átadniuk a most vitézkedőknek. Mi pedig fújjuk rendületlen, hogy legalább ezekre a kiemelkedő estékre a parázs lobogó tábortűzzé varázsolódjon, hogy a mítoszok és legendák a lángokban arcot formáljanak, és lendületet, bátorságot, erőt és kitartást adjanak, hogy méltón ünnepelhessük a közös múltat.
A megváltozott körülmények, felfogás és irányt adó sablonok Vasban és Zalában is megtették ártó hatásunkat. Olyan méreteket öltöttek a közelmúltban megélt válságok, hogy mindkét klub a megszűnés lejtőjén rohant a semmibe. Talán csak a sors adott segítő jobbot az ország nyugati felében, hogy a végzetes „halál” ezidáig elkerült bennünk. Mi lehet annál komolyabb ellenállás a létünket karcoló fegyverekkel szemben, mint hogy ezeken az estéken egymásnak feszülünk és a sajátjainkat bíztató imáink üvöltésétől repedő falak közt megidézzük a múltat? Remélem, hogy semmi, és remélem hogy ez elég is. Legalább ennek válasznak kell lenni arra, hogy van –e értelme ezt az egészet fenntartani. Lehet rangadó a Falco, vagy Szolnok ellen, de ilyen mélyen bennünk élő hovatartozást csak a Körmend-Zete hordoz magával.
Igazán méltó az volna, ha valamikor a közeljövőben tavasz végi mérkőzésekre készülhetnénk, mert akkor ott lennénk, ahol a helyünk van. Nem szabad megelégednünk csupán azzal, hogy túléljük az elmúlást, a küzdést nem feladva harcolni majdnem kötelességünk azért, hogy egyszer még visszaülhessünk a trónra. Mondjuk majd egyszer Egerszegen.
Kik olvassák ezeket a sorokat, biztosan nem kell túl mélyre nyúlniuk az emlékeik közt a didergést és borzongást viselő pillanatokért. Nem azért, mert olyan közel vannak, hanem mert meghatározóak voltak abban, hogy még mindig itt vagyunk, ha megtörten is, de bizakodó hittel. Amit kívánok, hogy holnap zenéljünk az ördög lantján piros-fekte rock and rollt, és a pokol tűzét dobjuk segítségül a parkettre.
Mi mindig itt vagyunk!
MTE
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
