Úgy szabadult ránk, mint John McClane-re a fejfájás. Ott van reggel a kávé mellett, munkába sietve az autóban, a teszkó polcain, az adóhivatalba, a családba ... a kosárlabdába. Megkerülhetetlen, kiszámíthatatlan, sokszor láthatatlan, ám a veszélye épp ebben rejlik. Néma és átlátszó. Ha a user úgy gondolja (már pedig miért ne gondolná úgy, főleg ha olyan véleményt ad ki, amit szégyell), akkor névtelenség mögé burkolózva növelheti a meg nem lévő nimbuszát (saját maga felé) olyan szövegfoszlánnyal, ami rossz esetben még csak nem is a valóságot tükrözi. Egyáltalán nem baj, hogy túlontúl interaktív, hisz valahol ezért alakította így a világ, csak a hátránya abban rejlik, hogy nincs benne szűrő. De hogy is lenne, mi alapján mondaná egy virtuális „lény”, hogy kinek a véleményére kíváncsi, és kiére nem. Az már olyan intelligenciára utalna, mint James Cameron T-1000 modellje. Nem képzavart okozva akarom megértetni a véleményem az internet kosárlabdára hátrányos mivoltát, de sokszor annyira abszurd helyzetekkel találkozni fórumokon, blogokon, facebook-on, hogy az embertelen.

Sajnos Magyarországon az internetes kommentelés olyan mélységeket súrol, hogy az olvasás helyett inkább kizavar a szabadba horgászni. Felgyorsult az internet elterjedése idehaza is, hisz nincs olyan ember, aki ne kerülne vele valamilyen kapcsolatba. Asztali számítógépről, notebookról, telefonról, táblagépről, lassan már a fűnyíróról is lehet valami igazán „ütős”, valakit, vagy valamit gyalázó firkát közzétenni, és a meggyötört gondolkodástól lezuppanni egy sör mellé, hogy most aztán igazán meg lett mondva a százszázalék. Nyilván az előbb írtak is eléggé lesújtóak, és talán túlzóak is, de én azt tapasztalom, hogy egy kommentsor legalább 30 %-a negatív, amivel nem is volna probléma, ha a hangnem és a stílus emberi lenne, és mindenki számára érthető, kifejtett vélemény volna. A problémát abban látom, hogy elég egy fiktív, ám a ránk jellemző negatív gondolkodást támogató, stílustalan és ápolatlan lelket tükröző vélemény (vagy feltevés), és az abban rejlő hülyeség elül az olvasók agyában még akkor is, ha meggyőződésből, vagy akár konkrét cáfolattal rendelkezve próbál ellenállni a befogadásnak. A világi, és országon belüli internetes tartalom nagyját elfeledve koncentráljunk a magyar kosárlabda weben történő jelenlétére (ezáltal a körmendi kosárlabda érintettségére).

Nyissunk egy konkrétummal (fiktív, de lehetne valós is): kiszemelek egy nb1-es kosarast. Viszonylag sok felület van (később belemegyünk ezekbe is), ahol ha úgy gondolom, tele „jó” szándékkal olyan bélyeget akaszthatok rá, ami eget rengető őrültség csupán, a 20 m2-es szobám falain belül keringő agyament ördögeim találtak ki. Nevesen: az illető szabadidejében a dán dogját túlzottan szereti. Nem simogatni, vagy nem csak azt. Szerintem értjük egymást. Nyilván hülyeség, én is tudom, ő is tudja (ő aztán végképp), eleinte más is tudja. Ha kitartó vagyok, és szánok rá elegendő időt, továbbá megvan az ilyen mértékű gyalázkodásra hajlamos befogadótábor (az pedig megvan), egy idő után olyan bélyeg kerül a kiszemeltre, amit soha nem vakar le. … Szándékos volt a nagyon eltúlzó példa, de ha visszaegyszerűsüdünk oda, hogy csupán annyit találok róla ki, hogy 12000 dollárt keres, nem hajlandó edzeni, ráadásul kikötései vannak a koszttal kapcsolatban, ez már nem is túl légből kapott, azaz hozzánk (nem Körmend, vagy nem csak az) közeli helyzetet sugall, és elhihető. Pedig ez is csak kitaláció. Ha ezt sulykolom minden egyes felületen, ráadásul nem csak egy névvel, hanem több nevet kitalálva (mert baromi kreatívak tudunk ám ilyenkor lenni), akkor a többi olvasó agyában egy idő után a „kiszemelt” azonosítottá válik az általam kreált marhasággal. Na jó, nem minden olvasó szemében, de ha csak egyet megfogok magamnak, ha találok még egy akkora állatot, mint amekkorának én is bírok lenni, az már két ember. Akár 8 nicknévvel.

Menjünk még inkább vissza a valósághoz, hogyan is jutottunk el idáig. A 90-es évek csodálatosak voltak. Ha nem jutottunk el meccsre, rossz esetben csupán másnap az újságból tudtuk meg (még csak nem is biztos, hogy hajnalba), hogy mit játszott a csapatunk. Kicsit meghosszabbodott a gyomorvérzést okozó izgalmak órái. Amennyiben szerencsések voltunk, és a tv-nk rendelkezett teletext eléréssel (vagy valamelyik szomszéd), úgy valamikor este 11-ig kellett csak várni, hogy ugyanmár Madison mit varázsolt nekünk újra. Teletext kilőve, majd aztán a nyomtatott sajtó is, internet hozzáférésünk lett a kilencvenesek végé, kétezresek elején. Azonnal tudtuk mi a dörgés, hol vagyunk a tabellán a lefújás után másodpercekkel, de kommentálni még nem nagyon volt felület. Arra sem kellett sokat várni, mert pillanatok alatt nyíltak meg a fórumok (körmendiként: vendégkönyv, az indexes fórumok, de mindenkinek szépen meg lett a felülete). Kicsit ugorjunk az időben mára érzékeltetés véget (aztán még talán visszatérünk). Most hol is tartunk? Ahogy korábban írtam, a lefújást követően tudtuk az eredmény, mára ez odáig ért, hogy (ismét eléggé sarkítva, inkább csak érzékeltetve) nagyjából már a feldobás előtt előítéletek hadával küzdve, nyomasztóan lesújtva, vagy örömmámorosan mászunk fel a lelátóra, ugyanis elég csak annyit olvasunk egy fórumon a meccs előtt, hogy egyik játékosunk nem kapott pénzt, vagy az ellenfélnél történt ilyesmi. Már képesek vagyunk fejben alakítani a még meg sem történt eseményeket, pedig nagy a valószínűsége, hogy ez az információ legalább annyira valós, mint hogy a „kiszemelt” hátulról is szereti kényeztetni a 100 kilós dán dogot, nem pedig csak Pedigrével. Szóval nem biztos, hogy ezekre az információk olyan nagyon szükségünk van, de nem tudjuk megkerülni, mert informatívakká váltunk, tudat alatt, mint ha fájdalom hasítana belénk, ha nem tudnánk arról, amiről a másik már „tud”, vagy csak úgy hiszi, pedig messze nem biztos, hogy az a tudás és információ kezet bírna rázni a valósággal. Nem csak arra lettünk áhítozva kíváncsiak, hogy a valóságot, a megtörtént dolgokat lekezeljük, hanem mindent tudni akarunk, sőt talán mindent jobban, mint más, még akkor is ha valótlan. Így váltunk edzőkké, gazdaságisokká, ügyvezetőkké, szertárossá, de talán még játékossá is. Némi (valós vagy féli valós) információk alapján. Így alkotunk véleményt, így törünk pálcát bárki felett és így mondjuk ki alkalmatlanná a feladatára. Mindeközben tényfeltárást senki nem tesz, esetleg követeli, hogy „derüljön” ki minden. Ne legyünk naivak, soha nem fog kiderülni minden. Nem lehetséges, mert ahányan tekintenek egy ügyre (mert azokat gyártjuk megállás nélkül), annyi féle felfogás és vélemény. Gondolkozzunk visszafelé. Konkrétum (szintén fiktív): egy csapatnál (bármelyiknél előfordulhat) egy játékos kap x ezer dollár honoráriumot. Valósan, a saját kezébe. Kft-ké kellett válni a csapatot működtető társaságoknak, ott pedig bizony szabályok vannak, szigorú számadásúak. De ez Magyarország, sajátságos, néha mosolyogtató. Nincs „papíron” annyi pénzünk, mert ugyan honnét is lenne, de a delikvenst ettől még ki kell fizetni (valamikor), tehát egy része megy csak úgy, hogy bele is kerül a könyvelésbe. A többi csak úgy barátságból, mert jóban vagyunk. Arról a részről nem beszélhetnek a könyvek, sem aki adta. Ezek után hiába is követelem én egy csupa gazdaságis felvonultató kosaras fórumon, hogy „átláthatóságot”, a saját érdekem is az, hogy ki ne derüljön, mert az bizony gáz lenne. De ne is bérről beszéljünk, csupán egy autóbérlésről a játékosnak. Kicsit talán egyszerűbben végig lehet ezt gondolni. Hogy a túróba nyilatkozná bárki is le mondjuk xxxx-en, hogy „ja csak azért néz ám úgy ki az éves beszámoló, mert a Fiat Brava máshogy lett megoldva”. Na majd pont erre nem ugrana a sokat megélt (és kigondolt) fórumozó társadalom. Sima botrányt szülne, amiből csupán csak az ócsárló user gondolná azt, hogy ő jött ki erényesen, mert ő bizony megmondta, hogy ez van, és ez így nem mehet, mert otthon sem így megy. Azt viszont el kell fogadnunk, hogy odahaza egyikünk sem vezet egy kosárklubot, egyikünknek sem feladata, hogy előteremtsen olyan eszközöket (akár pénzt), amiről nem derülhet ki, hogy hogyan a fenébe is került oda. Ilyen a rendszer.  Nem akarom hosszúra nyújtani, csupán ez is egy érzékeltetés volt, hogy az általunk felelőtlenül használt internetes kommentálás akár ilyen szintekig (ha magasságokat írok, még megszólnak) gondolkodásra készteti azokat, akiknek inkább másra kellene koncentrálni, és az energiákat összpontosítani.

Nem gondolom tovább, mert bele is fárad az ember. Főleg abba, hogy ebből a posványból kiút sem nagyon látszik. Legjobb példa erre, ha szánunk időt (és van hozzá gyomrunk) az olvasásra mondjuk a bb1.hu-n, megnézzük a forum.index.hu-n mivé silányult kosaras topikokat, vagy hogy haza is beszéljünk összehasonlítjuk a rég méltán híres vendégkönyvünket a jelenlegi állapotokkal (bár talán kicsit konszolidálódik a helyzet, de azért voltak dagonyás időszakok jócskán). Beleitta magát az amúgy sem jó lábakon álló kosárlabdánkba az a sok gond közé egy újabb és talán a legkártékonyabb. Az internetes, felelőtlen, szidalmazó és ócsárló kommentelés. Mára erről ennyit, talán majd később még eshet róla szó, mert biztosan lesz miről. Sajnos.

A lényeg: az MTE élni fog, pedig már olvastunk a haláláról. Nyilván hiteles forrásból.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.