Mert ugye ez csak az? Egy bő félálomba rekedt sóhaj, óhaj. Egy hete meghajoltunk a Fehérvárnak, de újra vér szökött az izmokba, felegyenesedtünk és kellett hozzá tíz perc, hogy a kóma és az éberség annak rendje és módja szerint helyet cseréljen. Ebben a szezonba minden egyes meccs végén úgy tértünk haza, hogy már most megcselekedtük azt, ami elvárható, de úgy tűnik, hogy rendre becsaptuk magunkat, és most ismét. Újfent abba a mámorban úsztunk nem egész egy napja, amit akkor szokás megélni, mikor már nincs tovább, mikor valami véget ért. Ám látva a tekinteteket, a hazugság hálója tovább szövődik, de milyen kellemes is úgy becsapni magunkat, hogy utána boldogító pofon a fizetség. Nem fogom bőre ereszteni, inkább beszéljenek a képek.

De hol is van ennek a történetnek a vége? Nincs válasz, mert nem engedik, nem engedjük, hogy legyen. Jó lenne azt hinni, hogy soha nem jön el. S ha már hisszük, akkor ráléptünk arra az útra, ami a sikerek fundamentája. Egy hete vesztesként is úgy érezhettük, hogy győztesei vagyunk valaminek, tegnap pedig tudtuk is.

The show must go on!

MTE

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.