„Ha előrelátó csecsemő lettél volna
Felkötöd ma9ad a köldökzsinórodra

De te me9születtél
És nem va9y se hülye, se vak
Ha már itt va9y
Ne ha9yd, ho9y leállítsanak!”

 Legyek nagyképű? Kaposváron nehéz lesz megszerezni a tízediket. Pont.

Nagyjából ennyit akartam írni. A Falco, a Sopron ellen elég is lenne, de egész más a szituáció, annyit legalább megkövetel az elmúlt huszonpár év, hogy mélyedjünk kicsit bele a közös történelemből építkező ezoterikus mivoltunkba. Jelesül azért, mert holnap Zalaegerszeg-Körmend kosárlabda mérkőzésre (pfff, ütközet jobb volna, csak „politikailag” nem korrekt) készülünk. Hogy én mennyire ki nem állhatom az asztrológiát, szerintem őrültség, de mivel holnap én sem leszek más, hát megnéztem, hogy a csillaglátók mit is mondanak. „Szeretne lezárni egy szakaszt az életében.” Két dolog van. Egyik, hogy honnét veszik, mikor egy hete nem láttuk az eget, s vele együtt a csillagokat sem (nem tudományos alapokon nyugszik a tézisem, sőt tudom, hogy abnormális), a másik, hogy ismét kaptam egy klasszikust, amit aztán lehet pro-kontra értelmezni. A méla búsnak negatívan, az örömmámor gyermekének pozitívan. Kicsit már el vagyok billenve, mert már szívesen indulnék, ezért elgondolkodom rajta. Ok, lezárok (lezárunk) egy szakaszt. Hát zárjuk le, a fene aki tiltakozik. Válasszunk szakaszt. Nem szokásom utánanézni (sajnos), de tudom, hogy mostanában a kékek voltak boldogabbak egerszegi látogatásunkkor. Akkor zárjuk le ezt, holnap én – veletek – szeretnék úgy fél kilenc körül sokak arcába ordítani, hogy: megvaaan! De elég a horoszkópból, nem hiszek benne, a csillagok is ezt mondják. Tulajdonképpen hat csillagban hiszek. Három odahaza van, három pedig a sálamon. Holnap három csillagom azért szorít majd, hogy a másik hárommal ezt a megmagyarázhatatlan kapcsolatot még inkább elmélyítsem. Furcsa egy állapot. Soha nem állítottam, hogy normális, de itt leírva annak tűnik, de Neked nem magyarázom.

Ahogy már tavaly is, most is furcsa lesz a saját helyünket szemben látni Egerszegen. Nem mint, ha innét látva nem ugyanúgy tűnne a perspektíva, de azért nem volt soha rossz érzés a zalaiak mögött végigsétálni büszkén a lelátó felett. Ez most elmarad, kalandvágyból pedig nem hiszem, hogy megteszem a berögzült utat a csarnokba. Lezárok egy szakaszt! J Kaptunk 300 jegyet. (Leszünk is annyian – a felső három sorban.) Lehet misztikus vagyok, de van –e párhuzam azzal, hogy Gerard Butlerék is csak ennyien mentek? Már akkor is elfogyott a vendégjegy? Lehet, hogy nem fértek be többen a stúdióba? Ami még valószínűbb, hogy azért kaptak ennyit, mert Leónidasszal is hasonlóképp történt a balkánon. Nem volt perzsa ismerős, aki megszánja a másik 600-at, hogy le ne maradjanak a dologról? Nem tudni. Ahogy minden más, ez is változott. Köztünk lesznek bátrak, kik perzsa honban szereznek érvényt a kielégületlen vágynak, hogy ott legyenek velünk. Persze-persze, ez most demagóg, túlcsépelt és hülyegyerek hasonlat volt, de a fenéért nem adtak 304 jegyet, már nem állna meg ez a baromság. A másik, ha 304-et adtak volna, most nem kellene jegyért rohangálnom. Esik is, a csillagokat sem látom, ezer dolog lenne, de neeeem, ők Xerxészek akartak lenni. Persze Butlerék bár harcoltak minden erejükkel, benézték a szituációt, ezért is ne lovagoljuk meg annyira talán tovább ezt a vonalat. Xerxészként pedig nem akartam magunkat feltüntetni. Sokkal jobban mutattak a háromszázak a filmben is. Az ilyenkor szokásos elmeállapot tovább kerget egészen odáig, hogy mégis visszanyúlok a hasonlatra. A filmet a csarnoktól nem messze láttam, a parkoló másik oldalán. Tényleg az őrületbe akarnak kergetni? Ráadásul múltkor mily furcsa, épp háromszázat dobtam be a parkolóautomatába E9ersze9en. Ott van a Mekibe a háromszázas ajánlatuk. Már ott sem fogadtam el, holnap sem fogom. (Jó, tudom, ennyit kell adniuk, elfogadom. Van romantikája így a dolognak, nagy a szerelem régóta, ezt mindenki tudja.)

Rituálékkal hogy álltok? Az a pulóver, amibe utoljára ott nyertünk, az a zokni …, azokkal az emberekkel. Ez nagyon fontos. Ismerősökkel, már-már barátokkal egy ügyért közösséget vállalni, ez fantasztikus érzés. Számtalanszor volt már erről szó, már közhellyé is vált, de mégis vágyom azt az évek alatt berögzült érzést, ami fél hétkor majd ránk zuhan. (Zsarkonak is biztos tetszik majd J. ) A fény-témát most kihagynám (bár így már meg is említettem), úgysem ússzuk meg, ahogy a mi megyénk is csuklani fog két órán át, ez egészen biztos. Ez pikantéria, hagyomány. Ők ellenünk készülnek, mi pedig remélem a Szolnok ellen!

Minden jót holnapra!

MTE

Szabolcs legutóbbi bejegyzésében jogos „kritikát” fogalmazott meg, kissé elhanyagoltam a blogot. Úgyhogy most pótolom az elmaradást, s kevés jobb alkalom kínálkozik erre, mint a 110. ősrangadó felvezetése.

Ki hitte volna, hogy ilyen gyorsan telnek majd az újév napjai?! Bizony, már január utolsó napját írjuk, holnap meccsnap, de nem olyan mint máskor, eltér a többitől, hisz olyan rangadóra készülünk, mely egyedi ennek a gyönyörű sportágnak magyarországi történelmében.  Győzelmi szériánknak köszönhetően minden csapat egy kicsivel jobban figyel ránk. Jól is teszik, minket nem zavar, a bajnokság tényleges kezdete még úgyis odébb van.  Pedig az elmúlt 2-3 hónapban nem volt olyan mérkőzés, hogy teljes kerettel állhattunk volna ki. Mégis ott tartunk, hogy a kezdés után meglepetésként ható helyen állunk. Reális esélyünk van arra, hogy a felsőházba, s akár annak az élmezőnyébe kerüljünk. Azt érzem, s talán ezzel nem vagyok egyedül, hogy csapattá értünk. Jól működik minden, ahogy van. A finomhangolásra pedig még van ideje Henének. Akinek úgy fest igaza lesz. Hiába nem jött össze a továbbjutás az EuroChallengeben, van pozitív hozadéka a nemzetközi szereplésnek. A szoros találkozókat rendre hozza, nyeri a csapat.

Fokozódik az izgalom, indul a remegés, jön a meccsnap.

Amikor valamilyen nehézségen úrrá kell lennünk - kaptunk belőlük idén is, bőven -, akkor az emlékekhez nyúlunk.  Mondhatjátok, hogy az emlékek megfoghatatlanok. Ám tudjátok Ti is, hogy amit úgy tudunk felidézni, hogy a kar, láb, minden porcikánk beleborsózik, akkor nagyon is valódi. Ezért tudunk mi mindig életben maradni, ezért voltunk, vagyunk, és leszünk még hosszú ideig.

Holnap ismét útnak indulunk emlékeket gyártani, hogy legyen mit mesélni majd a gyerekeknek, unokáknak, a jövő táborának.

Pór Péter amikor még a Szolnok edzőjeként dolgozott, egy alkalommal azt mondta nekem, hogy „Nem a bajnokság első kilenc meccsét kell megnyerni, hanem az utolsó kilencet!” – egyszerű igazság. Mi most azért hajtunk, hogy besöpörjük sorozatban a kilencedik győzelmünket és olyan sorozatot ismételjünk meg, melyre közel hat éve volt utoljára példa. Hene szinte állandóan azt hangoztatja, hogy mindig a következő meccsre kell koncentrálni, ne előzzük meg a dolgokat, mint ahogy következnek.

Úgyhogy először nyerjünk szombaton, aztán lehet az új kihívás után nézni.

Sok örömünk nem akadt az elmúlt évek zalaegerszegi meccsein. Két éve hatalmas csalódásként ható vereséget szenvedtünk el az alapszakasz végén, amikor azt hittük, hogy csapatunk kötelező győzelemért utazik Egerszegre. Tavaly pedig megélhettük, hogy milyen, amikor hatalmas zakót mérnek ránk, ami annak ellenére is fájdalmas volt, hogy hatalmas hajrát vágott ki a csapat, tábor egyaránt a negyedik negyedben. Utoljára 2011. október 29-én hagyhattuk el győztesen a kékek csarnokát. Épp ideje lenne megszakítani ezt a rossz sorozatot, nehogy még abba a hibába essenek, hogy elhiszik, mi csak asszisztálunk a győzelmükhöz.

Nem fogunk, főleg azért nem, mert nem nyernek, nem nyerhetnek. Csak azért sem. Mert lesz, lesz, lesz… 

Látjátok? Nem is volt ez olyan régen...

Tudnotok kell, hogy nem csak mi háromszázan (900) leszünk ott az egerszegi csarnokban, de nem ám. Ott leszel TE, aki az online statisztika előtt ülve, egeret markolva, F5 gombot elkoptatva szorítasz. Ott leszel TE, aki a munkában izgatottan pillant az órájára, lopva kér információt SMS-ben, telefonon.   S ott leszel TE, aki épp a gyermeked altatod, akinek ereiben ott csörgedezik már a körmendiség kezdete. Háromszáz (900) torok, mely felérhet háromezerrel is, ha minden szív együtt dobban szombat este, mely a Körmendért szurkol. Előre a győzelemért!

EZ KÖRMEND!

MTE MINDÖRÖKKÉ!

Fotó - vaol.hu

Valami készülődik körülöttünk. A tegnapi győzelmünkre csak annyit kell mondani, hogy megvan, kiszenvedtük. Immáron a hetediket egyhuzamban. Nem volt szép játék, sőt helyenként gyenge, de most szombaton egy másik lapot kezdünk majd el írni, remélhetőleg másik tollal. Nem mostanában izgultam így végig egy meccset egy monitor előtt ülve otthon a szobában, mint tegnap este és nyilván nem voltam egyedül ezzel. Ami korábban volt jellemző, hogy a végjátékos meccseket buktuk, most átfordult pozitív irányba, talán köszönhető annak is, hogy egyre inkább csapattá érünk össze, a régebbi tapasztalatokkal ellentétben egészen időben. Iszonyat nehéz szakasz előtt állunk, ha a biztos rájátszást érő helyre akarunk odaérni az alapszakasz végére. Ilyenkor egy az MTE-nek szorító és sokszor érte élő ember óhatatlan elkezd átszellemülni, mások ezt úgy aposztrofálják, hogy megőrülni. Kicsit még korán, de nem nagyon bánom.

Még csak hétfő van, a meccs pedig szombaton. Jó is ez a rájátszásra való készülődés. Vagy túl korai ezt mondani? Majd visszatérünk erre. Nem azt mondom, hogy unatkoztam, csak a tegnap esti agyérrepesztő hosszabbítás megindított egy érzést, amire minden októberben vágyunk. Folytassuk!!

MTE