Már két nap eltelt, de még mindig vonakodva merek csak ránézni a hétvégén kezdődő szezonra. Újra és újra visszamegyek a szombat estébe, immáron ezredszer járom el magamban a borotva élén dalolászó hihetetlen táncot, a pillanatok milliói alkotta hosszú percek várakozását százszor újraélem, amit talán még remélni sem mertünk egy kellemesebb éji álmon sem, hogy a szeptemberi reményeink úgy múljanak a semmibe, hogy annak helyét ne egy még rosszabb valóság, hanem a helyzetből talán már kihozhatatlan újjáéledés vegye át. Ez így annyira tipikus és annyira körmendi, hogy a semmiből, a kilátástalanságból elrugaszkodva valami megfoghatatlan és elmagyarázhatatlan szülessen. És még mindig képesek vagyunk meglepődni önmagunkon, holott ez nem először játszódik le a képzeletünkben és a valóságban sem, hogy némileg sértettnek érzem az MTE-t a saját megnyilvánulásaink miatt, hogy nem hittünk eléggé, hogy már majdhogynem megelégedtünk volna a kevesebbel is csak azért, hogy ne kelljen csalódnunk és el tudjuk fogadni azt a tényt, hogy a változások ereje felülírja a korábbi varázslatot, hogy a stílszerű körmendi tavaszok ideje messze van már tőlünk, azok egy lezárt korszak szekrényét súlyozzák. Pofont adott viszonzásul az MTE, egy olyan tagló rótt ránk ütést, ami nem hogy nem fáj, hanem mámorító kéjes zsibbadást okozva felüdítő és harci keringőre hívogató. Mi pedig bírjuk a táncot. Ha korábban beszéltünk a fakult jelenünkről, akkor most diskurzust kell folytatnunk a magunkban nyugvó emlékekkel, hogy szabaduljanak ránk a korábbi szép napjaink önigazolása, hogy a szezon most kezdődik el.

A tavasszal egybeforrt természet éledése, a tőzikék nyílásának közhelye mellé társul szegült az évek alatt egy másik klisé: a Körmend elkezd játszani. A labdával, az idegekkel és a sorssal. A színek a tompaságból megélénkülnek, másutt zöldre vált a világ, felénk pedig vörösbe kezd el fürödni minden óra, amiket magunk mögött hagyva közeledik egy újabb szombat, egy újabb meccsnap. Aki olvassa ezeket a sorokat, teljes mértékben tisztában van vele, sőt érzi azt a rég várt hétköznapot, amikor már a hét közepén nagyon ritán telik el úgy óra, hogy ne borítsa meg az elmét a várakozás. Szombaton megkezdődik, újra. Ugye, hogy ismerős? Ugye milyen jó érezni azt, hogy a sok küzdésnek, még a megfeszített kudarcoknak is egy időre ismét vége szakadhat és bátran nézhetünk magunk elé? Még a problémákkal fűszerezett hétköznapok is más ízzel töltődnek fel a rájátszás időszakában. Olyan pikantéria ez, amit csak azok tudhatnak magukénak, akik közösséget alkotnak az életünk egy jelentős darabjával, az MTE-vel.

 Kedd van. Messze még a szobmbat, de milyen messze. Fel kell éledni az ébredező oroszlánnak. Az nem létezhet, hogy ne érezze át mindenki, hogy milyen szerencsében is van részünk. Az elmúlt szombaton az utóbbi évek egyik legnagyobb sikere volt, főleg a helyzetünket ismerve. Poklot a Fehérvárnak!

MTE

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.