… hogy legyen mit mesélni.

A héten, az előző posztban beszéltünk a nagy változásainkról, azon tényekről, amik mellett nem mehetünk el szó nélkül, mert az egyet jelentene a megsemmisülésünkkel. Ez a közeg, bármennyire is komoly válságot él meg, nem arra hivatott továbbra sem, hogy apró darabokra hullva a múlt szilánkjainak emlékét taposva lehajtott fejjel félreálljon, és a szürkeségbe menekülve feltartsa kezét, hogy ennyi volt, s nincs tovább. Ha már ejtettünk szót a nagy bánatainkról – ami inkább figyelemfelhívás és ima -, akkor áldozzunk a maradványoknak, a lehetőségeknek és a szűnni nem akaró újraéledésnek is. Megannyi katarzist éltünk meg együtt, lehetett az a templomunk deszkáin, vagy mások játékterén, de a lényegük mindig egy irányba mutatott, a bálványként magunkban emelt MTE felé. Tűnhetnek túl emocionálisnak ezek a szavak, főleg kívülállók számára, talán még jókat derülnek is rajta néhányan, de a belső indíttatások és élmények nélkül nem tettünk volna a magyar sport asztalára le mások számára is irányt adó örök érvényű igazságokat, hogy igenis elkötelezettség és meggyőződés, hit nélkül sehová nem jut el az ember. Még mindig Körmendről van szó, a kis városról, ahol az elmúlt évtizedekben a sport, a kosárlabda túlnőtt a város méretein, ami miatt a város „lakossága” hétről hétre jóval több, mint amit a statisztikák közvetítenek.

Nekimentünk úgy a szezonnak, hogy a köztünk élő legvérmesebbek is csak köszönettel beszéltek arról, hogy egyáltalán el tudtunk indulni. Bíztunk abban, hogy nem utolsóként végzünk majd tavasszal. Most már ezek is egytől egyig besoroltak a rólunk szóló krónikákba, ez is már „csak” a múltunk. Végigküzdöttük az alapszakaszt, néhol reményt adó győzelmekkel, néhol pedig a valóságba visszadöngölő vereségekkel, de túléltük, és ott álltunk tegnap 6 órakor az alapszakasz utolsó meccse előtt. Még azt sem lehetett mondani, hogy csak a mi kezünkben van a sorsunk, hisz nem volt elég „csak” nyerni, az alapszakasz utolsó fordulójának több meccse is kellett ahhoz, hogy újra csodákban lépkedjünk. Talán komolyan nem is hittünk benne, hogy a csillagok olyan együttállást mutatnak az univerzumba, hogy sikerülhet. Nekimentünk, a lelátó egy emberként akarata a sikert a csapattal együtt. Azon a Pakson kellett túllépni, akik az alapszakasz elsőségért hajtottak, ahol egész szezonba nem kellett másra gondolni, csakis a játékra, ahol nem voltak nehezítő körülmények, de mi aztán végképp megtanultuk az elmúlt évtizedekben, hogy itt Körmenden a háttérbe folyó problémák nem adhatnak okot arra, hogy a meccsnapon ne a küzdésről szóljon a négyszer tíz perc. Így is tettek, tettünk, szép lassan haladtunk a végcél felé. A lelátó is kezdte idézni a régi emlékeket, s mikor már biztosnak tűnt a mi dolgunk, ritka látványban lehetett részünk, jelesül a csarnok legalább fele az elektronikának hála a telefonját bámulva figyelte a Sopron-Zete, és a Falco-Alba összecsapásokat. A Falco jó vasiként úgy tűnt nekünk áldozott, a tekintetek Sopronra szegeződtek. A tét nem volt kisebb, mint hogy a legősibb rivális megtörten, sérülten, abszolút vesztesnek kikiáltva, de a sport igazi szellemiségét magukban hordozva kapitulál –e, vagy jó sportemberekhez méltón nem adja oda magát az ellenfélnek. Közben nálunk vége lett, megtettük, amit megtehettünk, paksi játékosok el, ünneplés a mieinkkel, hajlongás, majd a játékosok elindultak az öltözőbe. Kivéve Grebi és Geri. Az ellenőri asztalnál a soproni eseményeket figyelték, ahogy szinte mindenki. 10 másodperc van hátra, és egál. Itt jött el az a pillanat, ami a szezon legszebbjeként vonult be ezidáig (!!!) Körmenden, Geri harcias tenyerét ökölbe szorítva a magasba emelte karját, mint aki lyukat akar ütni a mennyezeten, hogy az este legszebb perceit odakint is hallják, jelezve a Zete megtette azt, amire nagyon kevesen fogadtak volna. Megvan!! Őrület, totális extázis, Körmenden megkezdődött a szezon. Az öltözőbe vonultak is egy emberként rohantak vissza a játéktérre, majd fel a lelátóra, hogy „vállat a vállhoz” összefonódással beleüvölthessük az újra ránk köszönötött tavaszi estébe: „Újra itt van…”.

Ezek a pillanatok ismét megindítottak bennem sokakkal egyetemben valamit. Arra a szikrára locsoltunk lángot gerjesztő benzint, amit féltve őrizünk idebent, várva a tegnapi alkalmakat, hogy életjelet adjunk magunkról, hogy a Körmenddel mindig számolni kell, még akkor is, mikor a realitás azt adja sorsul, hogy valami véget ért. Soha, ez soha nem érhet véget, ezt a bajnokságot épp hogy most kezdjük el. Nem szabad arra gondolnunk, hogy innentől minden meccs ajándék, most kell sebzett vadként, ha vért is izzadva, de hitet merítve összeállni, hogy ne csak játékosok és nézők legyenek a csarnokba, hanem az egész MTE, úgy ahogy van, együtt legyen jelen az elkövetkező estéken.

(Hogy szerencse kellett –e ahhoz, hogy így alakuljon? Mások szerint lehet. Szerintem ez így van rendjén, ennek így kellett történnie, a sors visszaadott valamit abból, amit korábban elvett tőlünk. Ettől vagyunk mások, ettől vagyunk körmendiek!)

MTE ÖRÖKKÉ!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.