Szabó (IV) György hosszú éveken keresztül vitézkedett hazánkba kosárlabda bíróként. Egyedi kiállása és megjelenése összeforrt a csarnokokban sokszor általa korbácsolt indulatokkal, ítéletekkel és az azt követő felháborodásokkal. Az még egy olyan világ volt, ahol volt tűz a magyar kosárlabdában, ahol valódi rangadók adták a pikantériáját egy bajnokságnak még úgy is, hogy Szabó Györgyöt (egyetemben Hartyányival, Harsányival, Samuval, Váradival … és lehetne még sorolni) rendre megtalálta Körmend, Zalaegerszeg, Szombathely, Szolnok … közönsége, de Szabó György, és a másik kétezer tudta, hogy ez ugyanúgy az este része, mint az, hogy az elején Szabó György feldobja a levegőbe a labdát és megindul a játék, amiért összejöttünk. Szabó György és társai a jelennel ellentétben nem a mikrofont hívták segítségül a csarnok lecsillapítására, hanem megpróbálták levezényelni a játékot legjobb tudásuk szerint, talán a játékosok mellett még őket is űzte a szurkolók lelkesedése a jobb teljesítmény felé, még akkor is, ha az pejoratív és a csarnokon kívül sértő lett volna. Odabent nem az volt, hanem a szebb korok része. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy talán a legtöbbet szidalmazó és „ártó” körmendi közönség előtt vezette (kérésre!!) le élete utolsó mérkőzését, amit egy olyan esemény követett, amire már-már meghatóan emlékszünk, gerelyhajítókat meghazudtoló módon a sípját a körmendi szurkolók közé vetette, jelzését adva annak, hogy a tisztelet kijár, mivel mindenki azt tette az évek során, ami a dolga. Úgy ismertük meg egymást (szurkolók vs. SzGy), hogy soha egy szó nem hangzott el, kivéve az, amit ma már büntetnek és el akarnak távolítani a falak közül.

 Az ő távozásuk korszakváltással ér fel. Persze tisztában vagyok azzal, hogy az emlékek mindig szebbé válnak, és utólag minden már csak legendák szövésére alkalmas, de mégis más volt. Akkor csapatok forrtak össze nevekkel, ma már ez elmúlt, minden évben változnak a személyek, ahogy a bírók közt is. Nem „születnek” ikonok. Szinte nincs is nagyon értelme a neveket megjegyezni, mert a nyár forrósága úgyis felperzseli az emléket, és az ősz egész más felállást vet elénk. Maradjunk a bíráskodásnál. Régebben a játékvezető feladta volt eldönteni, hogyan oldja meg a valós vagy vélt sérelmek okozta poklot, ma ez Hegyi Teklára és társaira van bízva egy íróasztal mögött, hogy a mérkőzés után hetekkel a helyzetet forintosítsa, árazza be, és sújtson le. Olyanokra van bízva a történet, akiknek ellentétben Szabó Györggyel fogalma sincs arról, mi és miért történik, mi része és mi nem a kosártársadalmon belül íratlanul is fennálló egyezségnek. Az MKOSZ (khmm) magára öltötte az erkölcs és tisztaság palástját, melyről azt gondolhatják, hogy a rend kialakításának a külsőségek feltételei, ellenben ez a köntös nem úri ruhadarab, annál inkább csak a mögötte lévő káosz takarója. Kicsit olyan érzésem van, mint ha a lelátói „három hülyézés” lenne okolva az akár alkalmatlanságukból is kiinduló hanyatlásnak. Jelenleg úgy kell éreznünk (és ez kőkeményen tudatosítva is van), mint ha mi lennénk minden fertő forrása, akikből gyakorlatilag egy sportág tud fennmaradni. A kérdés az, hogy mi a cél? Fenntartani a megmaradt fanatizmust és ezáltal a még meglévő hangulatot a csarnokokban, vagy ezt leépíteni olyan szintre, mint ha egy horgászversenyen szurkolnánk egy kölyökharcsa kifogásához. Egy kicsit azonban elébe is szeretnék menni a az előbbi sorok által akár kialakulható gondolatoknak. Itt most lehetne ellenvélemény is, hogy mi szükség van a szurkolásban ahhoz, hogy a bírók, vagy ellenfél játékosai, szurkolói verbálisan célponttá váljanak? Nincs rá szükség, azonban aki jár meccsekre, azt tudja, hogy az egy egész más állapot, egy más helyzet, ott bizony előtörnek olyan bennünk nyugvó gondolatok, aminek máshogy nem tudunk hangot adni. Úgy sikerült alakítani Magyarországon a közmegítélést, hogy a szurkoló „három hülyézése”, „buzi Egerszegezése” össze lett mosva a huligalizmussal, és egy kalapba került a bírót kérdőre vonó a lelátókat felgyújtókkal. Persze egyszerűbb megítélni így, de nem ez a helyes. Milyen csodás is lenne, ha körmendi és zalaegerszegi kéz a kézben elslattyogna a csarnokig, baráti csókot lehelve egymás kisimult arcára felballagna a lelátóra és gázdudával a frászt hozná az előtte állóra, majd jóleső megnyugvással konstatálná, hogy: kiszurkoltuk. A meccs után sálcsere, a már említett intim érintkezés és tűz haza. Maga lenne a fantasztikum, Hegyi Tekla pedig virágárus a csarnok sarkán. Ez esetben viszont a kosártársadalom nem gazdagodott volna a Körmend-Zetékkel, a Szolnok-Falcokkal és még lehetne sorolni. Büszkén verjük a mellünk, ha rangadó következik, de kérem szépen, a rangadó tétje több annál, mint hogy két csapat játszik egymással egy meccset. Ez nem csak 5-5 játékosnak jelent más napot, hanem a mögöttük lévő sokezernek is. Ők pedig ezt így élik meg sok évtizede. El lehet dönteni, melyik volna jobb és pezsdítőbb.

 Más dolog a tettlegesség. Erről csupán pár szót. Elítélendő, nem oda való és nem is kell tovább ragozni, ha ilyen történik, annak úgyis megvan a következménye és mindig meg is volt. Ez ellen szerintem senki nem tiltakozik. Aki ilyet tesz, az jó esetben úgyis vállalja a következményeit, de egy egész közösséget megbélyegezni egy ilyen történés végett több, mint dilettalizmus. Felesleges összemosni egy „buzi egerszegezést”, „mocskos körmendezést” az öklök lendülésével. Nem ugyanaz a műfaj, nem ugyanaz a játék. Egyik bele kell, hogy férjen, a másik nem. Szerintem ennél egyszerűbben nagyon nehéz ezt kifejezni. Itt jön képbe a média, aminek irtózatosan, lassan túl nagy ereje éledezik. Amíg írott sajtó létezett, az újságíró leírta amit tapasztalt, otthon mindenki elolvasta, magába megalkotott egy véleményt és itt volt vége a hétvégi meccsnek. Lehetett készülni a következőre. Ma azonban a kommentálás világát éljük, ami kártékonyabb a sortűznél. Már sokszor maguk a cikkek úgy vannak megírva, hogy arra a bőkezű lidércekben okvetlenül meginduljon a vélemény kinyilvánítása, ami már a legelején borítékolható, hogy milyen magaslatokat fog súrolni. Névtelenül egymást hergelve olyan képek alakulnak ki közösségekről, emberekről ami valótlan és egyébként sokkal sértőbb, mint a „három hülye” és a „buzi Egerszeg”. Egy dolog miatt éli ez a műfaj reneszánszát, mégpedig amiatt, hogy Hegyi Teklának nincs jogköre (és sajnos a sportba is már ez a lényeg, hogy jog szerint játsszuk, pedig megvoltak a saját törvényeink, amik talán még működtek is) ezt elfojtani. Így marad az, hogy a pazar valóság, névtelenül meg lehet alázni bárkit méltóságában, bérlettel, jeggyel a lelátón pedig azt sem lehet megtenni, amiről mindenki tudja, hogy messze nem olyan indulat vezérli, mint egy kommentben lapuló gyűlöletet.

 Pár szó a már említett médiáról. Olyan erő, ami megkerülhetetlen, ellenben kötelező és szükséges, mivel rajta keresztül lehetet felületet nyerni és hírt adni magunkról. A gondom nem más, mint hogy a médiának is hatalmas szerepe van abban, mint amiről már korábban beszéltünk, hogy cselekedeteket, tetteket olyan szinten mos össze és skatulyáz be, ami sokszor felháborító. A botrányok ha már megtörténtek, soha (illetve nagyszámban) nem a kárenyhítés céljával kerülnek leírásra az események, hanem olajoskannával van a tűz továbbgerjesztve. A médiának irtózatosan nagy szerepe van abban, ha egy szurkolói sállal a nyakamba sétálgatok, akkor egy kívülálló számára akár tűnhetek székdobáló csürhének, ráadásul ha „három hülyézek”, akkor már nem is csak hogy előítélet volt a bélyegzésem, hanem visszaigazolást nyert, hogy büntetendő vagyok azokkal egyetemben, akiket a média előszeretettel vet elénk, ha valóban nem odavaló történik egy stadionba, csarnokba. Felmerült benne már az is, hogy vannak médiumok, akik jobban várják a balhét, mint az ultracsoportok vagy huligánok. Sokkal inkább eladható a botrány (még tovább nagyítva), mint a sport és csapat szeretetéből élő fanatizmus okozta eufória. De nem akarok abba a hibába esni, mint oly sokan a médiában, szövetségekben és íróasztalok mögött, hogy egy kalap alá vegyek mindenkit e tekintetben, és nem is teszem. Csupán jelzés értékű ez is, hogy ha van kirívó eset, az nem törvényszerű, hogy mindenkire érvényes. Van példám is, pár nappal ezelőtt történt. Körmend-Fehérvár. A Fehérvár átgázolt rajtunk esélyt sem adva, ellenben a körmendi közönség végigszurkolta a meccset, megtapsolta az övéit és igaz körmendiként elfogadta, hogy jobb volt a másik. Meccs közben papírgalacsin a pályára, fotós bőszen dolgozik, majd nyakát fogják, odébbmegy. Valóban szomorú, irtózatosan kár érte, nyilván meglesz a következménye és biztosan vállalni is fogja, aki tette. Szükségszerű, hogy ez is felületet kap a médiában, nincs is vele semmi gond. Ellenben az már gondolatokat ébreszt bennem, hogy vajon arról miért nem szólt egy szó sem, hogy a körmendi közönség -30 –nál úgy szurkolt a játékosainak, mint ha még lenne esély? A hatalmas vereség ellenére talpon volt a sportcsarnok, de ennek miért nincs hírértéke? Miért nincs sportértéke? Talán nincs is válasz, mert megérthetetlen. Ezzel szemben az este úgy marad fenn, hogy a körmendi közönség bírózott, fotóst inzultált (aki egyébként a meccs előtt a facebookon kirakott egy képet az üres körmendi csarnokról azzal az aláírással, hogy „csak azért is hajrá Falco!”, persze ez nem ok semmire, csak elgondolkodtató), papírt dobált a pályára. Nos ezzel van a problémám, hogy mi, akik végigüvöltöttük a meccset -30 –nál is megkaptuk a béklyót ismét, hogy ezért járunk meccsre, csürhe vagyunk. Tekla viszont ezt nem érti, hogyan is értené, hisz más a szórakozása, amivel nincs is semmi gondom, de tessék minket békén hagyni.

 Talán túl sok szó is esett már az egészről, de sajnos még mindig nem elég. Sértve érzem magunkat, mikor próbálnak minket összemosni a bunkósággal és embertelenséggel. Szurkolók vagyunk, és a csarnokban az időnk száz százalékában úgy is cselekszünk, még akkor is, mikor esetleg egy játékvezetőnek próbálunk hírt adni, hogy az ítélettel nem értünk egyet. Azokban a percekben nem őt kívánjuk verbálisan bántani, hanem a sajátjainkat védeni. Máshogy nem tudjuk, tessék ezt elnézni és lépjünk túl ezeken a dolgokon, hogy a valós problémákra lehessen fókuszálni. Persze az sokkal kényesebb, de hát mi ezt szeretnénk, azt hiszem van hozzá jogunk, hiszen belőlünk él a magyar kosárlabda (nem anyagilag).

 Egyébként amiről írni szerettem volna csak az nem érti objektíven, aki nem akarja.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.