Körmend a Körmend ellen

2014.01.10. 17:54

Kissé szégyenkezve szorítom a markomba a sálamat, amiért a szezonban még nem került fel ide bejegyzés (Adorján kolléga is érezze magát megdorgálva :-) ). Egyszerűen időhiány, vagy legalábbis erre könnyű fogni mindent, pedig lett volna miről tömött sorokat zengeni. Túl vagyunk a nyitányon, a nemzetközi kupán, volt már Falco-Körmend, Körmend-Zete, Sopron (khmm...)-Körmend, Körmend-Alba, EGIS lettünk, túl vagyunk a bejglimérgezésen, új naptárat vettünk, Alba-Körmend, és ha már a végére kívánkozott, akkor pont a Fehérváron megélt élmények azok éppen, amik az adrenalint olyannyira termelték az ott lévőkben, hogy egészen biztos, most szombatig kitart. Hogy mi is vár ránk szombaton? Körmend a Körmend ellen.

Körmend-Sopron beharangozó 2014.01.10..jpg

Ferencz Csaba, Fodor Gergely, Grebenár Péter, Hencsey Tamás, Jemaine Thomas, Kocsis Tamás, Kutasi Gergely, Patonay Imre, Pojbics Szabolcs, Ruják András, Sabáli Balázs, Sömenek Martin, Tóth Gergely, Zsebe Ferenc. Talán utoljára akkor lépett ennyi körmendi (mielőtt valakiben megindulna az ördög jobbkeze, a névsorban vannak olyanok, akiket mi akkor is körmendinek érzünk, ha esetleg mások nem is annyira) parkettre Körmenden, mikor a fél évszázados születésnapot ültük. Talán mostanra már megszoktuk - ha megemészteni nagyon nehéz is -, hogy az új szelek a 21. században ezt a tendenciát söpörték felénk, hogy játékosok, edzők ringlisként forognak hazánkban, azért ez most egy teljesen más felállás lesz, nem is beszélve az érintettekről. Nyilván ésszerű magyarázatok hada támasztaná alá ennek "legalizált" indokát, de engem ezek speciel nem érdekelnek, ahogy az sem nagyon, hogy más csapatok szurkolói máshogy vélekednek erről, ahogy rólunk is, a mi "hitünkről" és meggyőződéseinkről, és ez messze nem azt jelenti, hogy nem érdekel más véleménye, mert meghallgatom, értelmezem, és itt van vége a történetnek. Nem érdekel továbbá az sem, ha meg nem értő mosoly jön velem szembe arra, ha én a felsoroltakat körmendiként raktároztam el magamba. vállaljon bárhol is szerepet a magyar kosárlabdában. Számomra Puteszék holnap este körmendiként fognak meghajolni a "Nyitva van a pályá"-ra a meccs végén, ahogy a bemutatásnál is. Ez így rögzült, így marad meg, így hordjuk magunkban a felismerést, hogy mindenki követhet el hibákat azzal, ha máshol próbál szerencsét :-).

A Sopron beverekedte magát (majdnem szó szerint) abba a halmazba, ahol a Zete után a Falco vívott ki magának bérelt helyet. Pikáns esténk lesz, ez borítékolható. Közel vagyunk egymáshoz, szombat lesz, még a hótorlaszok nem szakadtak ránk, úgyhogy valószínűleg Sopronból nem csak azok fognak eljönni, akik akkor is itt voltak, mikor volt focicsapat Sopronban. Biztosan érkezni fog a vendégszektorba újfent az a "csapat", akik előbb mozdulnak meg a "Hajrá Bük"-re, mint a "mi mindig itt vagyunk..."-ra, de ám legyen, ez az elmúlt években rendre így volt és nincs is ezzel semmi probléma. Esőt nem jósolnak, úgyhogy nem feltétlen szükséges kapucnisba érkezni. Persze minket sem kell félteni, szó sem róla, de talán megtehetjük, hogy annyit mondunk: ezek mi vagyunk. Messze még a rájátszás, de lenne némi romantikája a dolognak, ha végre már egyszer a rájátszásban találkoznánk, ahol három naponta próbálhatnánk meggyőzni egymást a saját legitimitásunkról. Valószínű, hogy továbbértékelődne a két oldal közti kapcsolat milyensége. Reméljük idén sikerül a bajnokság "lényegi" részében is találkozni egymással.

Fehérvári győzelem után, soproni előtt. Hát kívánhatunk ennél zűrösebb, ám annál pezsgőbb hetet? Talán majd egyszer, ha a Falcon megyünk át az elődöntőből a Zete elleni döntőbe, de ez nagyon úgy néz ki, hogy nem az az év lesz sajnos. Fehérváron a meccs után látott örömmámor és valódi egymásra borulás erőt kell adjon ahhoz, hogy szombaton az első negyedet újfent a meccs részeként éljük meg, és ne kelljen úgy kezdeni a másodikat, hogy "akkor most z(s)árkózzunk". A Sopron nagyon nekünk fog esni, hisz Sabi is történelmi pillanatra készül, jelesül Soproni győzelemre a Szentélyben. Szeretjük Sabit, ahogy fent is írva vagyon, körmendi "gyerek", nem is kívánok neki rosszat, de jót tesz az a történelemnek, ha nincs bolygatva a sorminta. Jó az úgy, ahogy van.

A lényeg szombaton este nyolckor sem fog változni: aki igaz körmendi, az mindig az is fog maradni, még akkor is, ha a sors nem is az ittmaradást adta meg golgotájául. Legyen egy sportszerű, az ördögök haragjától hangos esténk, ahol azért a Körmend1 pontot tesz az igazságot feszegető szellemek kérdésére.

MTE ÖRÖKKÉ

Meccsnap

2013.10.09. 13:05

A néma percek napok hosszával múlnak a semmibe körülötted. A jól megszokott fotelodba a múlt belerajzolta a lenyomatod, melyben mindig a nyugalom árasztott el, ha merengésre vágytál. Ez csak a tiéd, senki másé, ebben neked születtek meg a gondolataid, itt hoztál meg életedet alakító döntéseket, ebbe a párnázott kehelybe omlottál le, mikor rossz hírt kaptál, ebből figyelted a gyermeked első lépéseit, és most megint ott vagy. Valami belül nem hagy ma nyugodni, hallhatatlan dübörgés és lüktetés akar belőled előtörni, mint ha a jól megszokott tükörképed le akarna vetkőzni rólad és új embert kovácsolna belőled a hétköznapok megszokottságában megfáradt énedből, de még tiltakozol. Csak ülsz ebben a kopott talpú székben. A redőny csak résnyire engedi az utca fényeit átszökni az üvegen, mert most odabent egy nem ismeretlen új világ születik számodra. Körbenézel a szoba falain, pásztázod a szekrényeken lapuló emlékeket, a nagymamától kapott elsőáldozási ékszerdobozt, a pároddal először vásárolt könyveket, a családról készült fotókat az éjjeliszekrényen, és próbálod a gondolataidat ezek felé terelni. Beszélgetsz magaddal, nyugtatod a kitörni készülő másik éned, de mind inkább a feszültség markoló ujjai fonják körbe torkodat. A szemed csillogni kezd, már érzed, hogy nincs visszaút, tudod, hogy a szobában szálló régi szellemek már rég meghozták feletted az ítéletet: ez az a nap.

A dohányzóasztalon újság nyugszik. „A recesszió még nem ért véget”, „Ismét drágul a benzin”, „Választási csalás gyanújával vádolják”, „Az Atomerőműt fogadja a Körmend”. Az ajkadon elülő mosolyról csak te tudod, hogy a szánalom szülte, hogy egyiket hogyan merészelik a másikkal egy lapon emlegetni. A két világod nyomtatták oda az üveglapra dobott papírra. Az egyik már rég nem érdekel, megveted a tartalmát, a másikról tudod, hogy rólad és neked szól, a fekete tintát a saját gondolataid formálták szavakká. Bele sem olvasol, hisz mit tudhat nálad többet egy újságíró arról, hogy „18:00 órakor megkezdődik a …”. A saját tollad úgy folytatja, hogy az „őrület”. Hát persze, hogy tudod, miért vagy már egész héten feszültebb, miért várod az órától, hogy gyorsabb táncba fogjon, hisz az őszbe forduló áramlatok dala a saját deszkád hívogató hangjait mesélik egy másfajta szerelemtől vöröslő ajkakkal. Az óra viszont nagy ellenséged mostanság. Kicsit megrémülsz magadon, mert azt veszed észre, mint ha az előbb már többet mutatott volna, mint most. Ez tényleg az őrület? És ha igen, akkor nekem erre szükségem van? Ismét egy mosoly, csak úgy magadnak, mert a feltett kérdésre a választ előbb tudtad, mint magát a kérdést. Ezt már nagyon nehéz tovább bírni.

Elalszol. Az agyad elkezd önálló életet élni és feltűnnek előtted mámortól ittas örömarcok, nyakukra tekert, a másik istenséged színeivel hímzett sálakkal, egybeforrsz egy hullámzó elmebajjal. Nem hiszed, de tudod, hogy ez még csak egy álom. A szobádba még 10 embernél több soha nem volt, most pedig kétezer sorstársad rekedt az ajtón belül, s te pedig ott álmodsz közöttük a sarokba a fotelodba. A szekrények elmélyülnek a parkettbe, mint a zenekar a színpadi árokba, a puszta falak az emlékeid tekercseit kezdik vetíteni. Gondosan elhelyezed mind a kétezret a szőnyegen, hogy együtt válaszoljatok a falból jövő „rég óta itt vagyunk…” kiáltásra. A falak bejárják az országot Egerszegtől Debrecenig.

Csörög az óra. A pillanat tört része alatt kiürül az új lényed szobája, felébredsz, ziláltan hat rád a felismerés, hogy itt az idő. Elhagyod a fotelod, a nyakadra sál kerül, és egy időre búcsút intesz a nagymama dobozának, a könyveknek és bezáródik mögötted az ajtó. A lépcsőn már egy másik ember halad az utca irányába, ahol „népes csoportok, vagy magányos emberek vonulnak a Kossuth Lajos utca irányába, hogy belépve a fénnyel megáztatott csarnokba, megpillantva a mi színeinket viselő játékosokat, valami ismét elinduljon a gyomor és a szív tájékán, valami különös, szorító, ugyanakkor boldogító érzés, ami nélkül egy gyógyíthatatlan betegségnek örvendő szurkoló képtelen létezni."

Meccshét

2013.09.30. 18:10

Már csak ötször veti bele magát a nap az ádáz küzdelembe a pókhálós égbolttal és a meccshét fogalma meccsnappá alakul át. Október 5-e minden MTE ördög szívében egy új reményekkel körbefont kezdetet csal elő. Hosszú volt a nyár, bár melegséget áraszt a tény, hogy a csapat tájékán nem egy újra megismételt haláltusa játszódott le, amiből a közelmúltban kaptunk eleget, hanem nyugalmasan, békés felkészüléssel. Ennek eredményét szombaton remélhetőleg láthatjuk (illetve sokak majd csak szerdán).

 Megváltoztunk, a világgal együtt. Talán érdemtelen magasságokat súroltunk sokszor, majd aztán a felocsúdás sziklaként taszított bennünk letargiába, ha egy megugrott mércét nem tudtunk tovább emelni, mert lehetetlen volt. Gondoljuk végig csak az elmúlt 10 évet. Ott volt nekünk egy 2003, majd számtalan bravúr, elődöntő, döntő, halhatatlanná váló hősök 2007-ben azon az ötödiken, Isti hazatérése, Rudi oldalról Hunternek zsákra adja, az „Aréna elfoglalása” című remekmű, Bogyó mondata, hogy: nem kérek többet … de ezek csak szemezgetések. Ezeket mind együtt, „vállat a vállhoz” éltük meg, s ezek meg is maradnak a sorsmarta út végéig. Az örömünnepek árnyékában alámerültünk sokszor a mocsárba is, Puteszt a 10 év alatt nem tudtuk a „gyermekéhez” visszahozni (most mindegy, hogy miért), Isti „szolnokiként” búcsúzott a kosárlabdától (most mindegy, hogy miért), Alekszejev melléhúzta, Samu nem itt fújta élete utolsó meccsét, nem tálaltunk bölényhúst, a megyei politika (pfff) áldozatává lett egy időre a középkorú klub, Bogyó hazudott, mert mégis kért, csak máshol … Azt mindenki tudja, ebből mi komoly és mi nem. Összességében azért elmondható, hogy az utolsó bajnoki címünk után sem unatkoztunk. Rendre ott voltunk aztán minden szombaton sorba állva, üdvözölve az egy hete nem látott (ismeretlen) ismerősöket, hogy hátteret tudjunk adni a korábban építkezők hagyatékának. Kicsit szégyenkezve állok a kapott adomány előtt, mert nem vagyok meggyőződve róla, hogy hűen kezeltük. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy ezekkel lesújtani kívánok, abban oltanám a szikrát, ezek csupán tények. Akkor volnánk igazán képmutatóak, ha a saját magunk hanyatlását nem vennénk észre és úgy tennénk, mint ha mindent megtettünk volna, amit csak tehettünk. Annál inkább inspiráció arra, hogy ébredni illene, hogy a Körmend Körmend tudjon maradni és ne csak „egy csapat” legyen, hanem A Körmend – ismét. Ezek nyilván saját magunkhoz szólnak, nem pedig a szakmához, mert minden bizonnyal mindent megtesznek a lehetőségekhez mérten. Ez a lelátóhoz szól, mert ha belegondolunk, akkor többet kaptunk, mint amit most át tudnánk adni. (Persze ebbe belejátszik a Hegyi Tekla irányvonal is, de arról már volt szó és sajnos még egészen biztos lesz is.) Kevesebben vagyunk sokkal, mint azt korábban megszoktuk. Ehhez van köze annak is, hogy nincsenek igazi rangadók, hullámvasutat bejárva emelkednek és buknak le csapatok, nincs két olyan szezon, ahol két csapat majdnem megegyező felállásban feszülne egymásnak, a materiális világ posványa miatt is vannak, kik távol kényszerülnek maradni, de mindemellett kényelmesek is lettünk, ez a nagy helyzet. A Körmend akkor tudott felülemelkedni saját magán, mikor pokol (ezt kéretik most nem közhelyként kezelni) övezte, totális fanatizmus (mindenki a saját eszközeivel) vette körül. Akkor az a kifelé perdülő tripla azért valahogy mégis jóóóóó-nak lett kiáltva. Ezen leginkább a körmendi Körmendiek tudnának változtatni. Visszajönni. Tudom, hogy nincs ott a Putesz, a Színész, az Isti, a …, de ott a Baba, a Fepu, a Grebi, a Kuttor, a … Végre túl kellene valahogy lépni az elmúlt 10 éven, hogy a kétezertizes évek az ezerkilencszázkilencvenesek lehessenek. Meggyőződésből vallom, hogy van rá lehetőség, csak a magunk által emelt alternatív istenséghez ismét imádkozni kellene. Olyan nincs, hogy a Fepu ne varrja be azt a triplát, ha azt kétezren, egy emberként emeljük rá. Aki ezt olvassa, és egy kicsit merít az emlékeiből, az úgyis tudja és érzi. 2007-ben a Falco ellen az ötödiken ha oroszlánok jönnek velünk szembe, akkor azok hunyászkodtak volna meg. Nem azért, mert monumentális perzsák voltunk, hanem azért, mert bátor spártaiak.

 Bár lehet, hogy ezt nem éppen a „nyitány” előtt kellett volna, de inkább ismerjük fel, hogy merre kellene tovább haladnunk, mint veregessük még 10 évig a saját vállunk, hogy mi vagyunk a Körmend. Ugyanaz a Körmend. Lehetünk, de ahhoz szorosabban egymás mellé kell állnunk,és együtt ugyanazt AKARNI. Itt van a szombat. Elkezdjük a jó ég tudja hányadikat, ott leszünk, majd szerdán is, és azután is. Egy ideje ismét álmodom arról, hogy nem csoportokban gondolkodunk, nem egyénekről, hanem közösségről. Igazi, körmendi, hamisíthatatlan „családról”. Amolyan szurkolótáborról. Akiben a legkisebb szikra is megmozdul az emlékekből táplálkozva az legyen ott velünk, hogy az MTE-t vissza tudjuk helyezni a polc tetejére, ahol a helye.

Batman Körmend.jpg

KEZDJÜK.


MTE ÖRÖKKÉ

Még másfél hónap ...

2013.08.14. 13:08

2013. május 5-én Pakson ismét lezártunk egy szezont, hogy szabadságra küldjük egy időre mindenünk, ami piros és fekete. A mindenki által ismert előzmények tekintetében kevés azt mondani, hogy nem vallottunk szégyent, ennél sokkal több történt. Talán nem túlságosan önmagasztaló, ha abba ringatjuk magunk, hogy nagyobb siker volt az elmúlt szezon, mint az azt megelőző pár év. Az elmúlt évtizedek úgy mentek el mellettünk, hogy nem volt olyan szezon, aminek ne lett volna meg a később emblematikussá váló momentuma. Lehetett az egy remek játékos élete szezonja, egy ominózus meccs, egy botrány, egy ünneplés, sérülés, vagy mindezek egyvelege, egy biztos, hogy nyomot hagytunk a magyar kosárlabdázás krónikájában, és van még tinta a tollakban. Ha ilyen pillanatot keresünk az elmúlt szezonunkban, bennem elsőre a márciusban lejátszott Paks elleni meccs lefújását követő néma várakozás, majd az azt követő katartikus eufória tör elő, mikor is a ZTE igaz szomszédvárként (:-)) segítséget adott a kezünkbe. Maga a saját győzelmünk íze is megtöltötte a teret mámorral, de a dolog egy megfoghatatlan abszurditásba csapott át, mikor kétezer körmendi ünnepelt egy ZTE győzelmet, ráadásul a Sopron ellen, ami ha nem is tudta emelni az adrenalint, de nem taszított senkit sem depresszióba. (Előre bocsánat Sabi, de idén mi is megtesszük :-).) Olyan igazi körmendi este volt, olyan igazi mementó. Majd következett a rájátszás, végül 6. hellyel, mínusz harmincnál is örömmámor az utolsó paksi meccsen, ünneplés egész hazáig (tudod, ez a klasszikus közhely, hogy egy harc nem mindig az egész háborút tükrözi), és aztán a hosszú nyári szurkolói begubózás. A hetek szépen lassan visszaálltak a szurkolói lélektant nem ismerők körében csak normálisnak béklyózott mederbe, a bérletek el lettek helyezve a régiek mellé, sálak a fiókokba. A higany eszeveszett táncba kezdve egyre inkább el akarta érni a nap talpát, a kinti hőmérséklet már majdnem idézte a 90-es évek Körmend-Zete benti forróságát. Persze ebbe az őrült netkommunikációs világba a totális kosármentes nyár nem valósulhat meg, hisz a találgatások óceánjába sok csepp elfér, amiknek elenyésző része végül realitássá is válik. Mi is szép lassan alakulunk, de erről majd egy másik alkalommal.

 

A forróság távozása okozta űr lassan majd vákumként szippant be minket ismét a csarnokba. Először csak néhány edzésre benéz az ember fia, majd felkészülési meccsek, és valamikor október elején megkezdődik egy újabb nyárig (!!!) tartó spirál, amiből nincs kiszállás. Nehéz lenne választ adni, hogy mi hiányzik jobban: maga a játék, vagy az ismeretlen ismerősök, a megszokott arcok és tekintetek, az őrület, a borgőztől párás üdvözlői lehelet? Nincs válasz, így komplexen az egész. Maga az MTE, a sajátságos egyszerűségével. Vágyom már a természetes, puritán és őserejű egyszerűséget, amit nem a csillogás és a lézershow okoz, hanem maga a normalitást maga alá tipró kivetkőzés, amit talán hívhatunk rock and rollnak is. A pályán változnak az arcok, ezt már megszoktuk – ha nehezen is -, de a szurkolói állandóság az örök. Hogy egy igaz Körmend szurkoló mennyivel másabban fogja látni ezt a folyamot a korábbiktól? Talán csak annyival, hogy a cigarettáját nem a Kónyában vagy a Monetban veszi meg. Minden más a régi. Itt vagyunk augusztus közepén, és ilyenkor már azért valami megindul itt bent, egy különös bizsergés okozta nyugtalanság. Persze nem mi vagyunk a Partizán Belgrád, sem a Panathinaikos, nem tudunk húszezren fáklyás "lángba" borítani egy egész lelátót, hanem mi a Körmend vagyunk, amit nem is cserélnénk el soha semmi másra. Ez a miénk. Az elszántságunk és az MTE-be vetett hitünk van akkora, mint bárki másnak Európában a csapata iránt, és ez bőven elég, ez a lényege az egésznek.

Talán kibírjuk valahogy, még másfél hónap, és mehet a „mi mindig itt vagyunk”!

 

Készüljetek!

 

MTE

süti beállítások módosítása