Felfigyeltem egy jelenségre általában szombat esténként úgy háromnegyed hat körül. A helyszín a megszokott: az MTE templomában. Többnyire már a megszokott lábnyomokon taposunk egy új eufóriára várva, mikor is a már sokakat beengedő kétszárnyú ajtón megjelenik egy nem rég (na, talán már két éve is, de az itt töltött időszakhoz képest ez igazán nem sok) felfedezett férfi. Jó ég tudja, mióta jár közén, az is lehet, hogy csak számomra „újdonság” a személye, de hogy üde színfolt, az borítékolható. Egy szó nem sok, de annyit nem váltottam még vele, csupán a fantázia délibábja ad betekintést kilétébe, hovatartozásába és jellemébe, mert jelleme minden bizonnyal van, sőt egyedisége is. Használjuk a cafatokká szaggatott hőskor szót, azon időkben jártak köztünk hasonlóan klasszikus „ördögök”. Akik a ’90-es években együtt hagyták ott a verejték szagú leheletét a csarnokba, azok biztosan nem a vasárnapi levesre gondolnak, mikor azt mondom, hogy Kapor. De ő is csak egy a klasszikusok, s talán kultikusok közt, akiknek a világnézete talán nem a bonyolultságtól volt hangos és derűs, hanem magától a jelenségtől, amit képviseltek. A jelenség, aki a maga talán 160 centijével, leszállópálya frizurájával végigsétált a hosszú oldal előtt, egy-egy barátságos, de figyelemfelhívó mondatot ajándékozva a sporttársaknak, hogy aztán a dühöngő közepét birtokba vegye, kötött pulóverét a korlátra helyezve a legmagasabb férfi szoprán hangjával jelezze, hogy tőle indulhat a mai móka: Hajrá Körmend!

Emberünk a korábban megidézettel külsőre semmilyen hasonlóságot tekintve nem alkot közösséget, ám a szellemiség hasonlatos. Az ajtón belépve gondosan megfontolt lépésekkel halad el a reklámtáblák mögött, néha azokon megtámaszkodva – csak jelzés képen úgy tesz, mint ha a csavarok rögzítését vizslatná – közeledik a laminált plasztikon jelzett helyére. Nem fel, hanem le. Ő bizony ül. Némileg érthető a miértje, ugyanis így ismeretlenül is világos, hogy ülve bizony azt az állapotot, ami benne tombol ülve jobb megélni. Sajnálja, hogy a sorok közt nem rohangálnak Októberfesztes tündérek literes korsókkal (ezzel talán nincs is egyedül), épp ezt a kiszáradást megelőzendő ő olyan „intézményből” érkezett közénk, ahol a cégér alatt ét- és/vagy itallap található a homlokzaton. Ő bizony akkor is behozza a lelátóra, s ha már azt üvegben, műanyag pohárba nem teheti, hát emberi szövetekkel borítva hordja be nehézzé vált lépteivel, hogy aztán belül a maláta ingerkeltő hatása felszabaduljon, az erei a serkentő erőt eljuttassák a meggyötört centrumba. Egyedül érkezik, de érzi, hogy a vele meggyőződésből egy közösséget alkotó megjelentek sem más miatt vannak a falakon belül nyugtázza, hogy rendjén folynak az események, ettől felszabadul. A fáradt ajtótól való bejutást néhány könnyed sóhajjal kipiheni, majd a tél átkaként magán viselt felsőt szépen összehajtva maga mellé helyezi, tenyerével a Keith Richard mintázatú barázdákat megpróbálja kisimítani arcán, majd az ujjak beletúrnak az idő múlása miatt már ritkábban meredező hajszálak közé, melyek aztán a meccs végéig úgy is maradnak. Ajkai rését ekkor hagyják el első ízben hanghoz leginkább hasonlatos zörejek, melyeket vagy a bírókhoz intézi, vagy épp az ellenfél játékosainak, ez csupán attól függ, ki van hozzá közelebb, de az áldást mindenképp megkapja valaki. Ne legyen kétség, nem kevés szellemességet rejtenek ezek a hangok, bár leginkább mi kívülállók csak abból gondoljuk, hogy mikor végzett velős, régóta körvonalazó magvas gondolatainak szétkürtölésével, hanyag eleganciával elmosolyodik, körülnéz, és mesésen derül a saját maga által alkotott igazságokon. Mi pedig a közlendőt csupán elképzeljük, de mégsem maradunk komorak, hisz közös az akarat.

Folynak az események, közben már volt rosszul megítélt fault, az ellenfél meg nem büntetett lépéshibája, így az indulatok szabadulnak fel mindenkiben, ahogy emberünkben is. Ahogy egyre inkább forr a borgőzös levegő körülöttünk, ő egyre inkább úgy érzi magát, mint Jónás a nagy hal gyomrában, ami épp egy átmulatott éjszakán van túl. Többször felpattan elhagyva a biztonságot nyújtó piros kis műanyag széket, s a szomszédok csak bíznak a szebb jövőben, hogy az egyensúly megmarad, és Jónás kollégát nem billenti ki a közben már teljesen felszívódott malátaszármazék és újra visszazuhanhat rendje és módja szerint az általa választott székbe. A fő ellenség továbbra is a három szürke. Kapják bizony ők az áldást célzottan, de nem ám nevesítve. Ars poeticaját leegyszerűsíti, nem bonyolítja holmi keresztnevekkel, egy embernek tekintve annyit közöl velük: hülye bírók! Ezt hámozzák ki, hogy kinek is szól, Jónás szerint mindnek, de valóban, minek is túlbonyolítani. Majd következik a képletes saját vállveregetése, és a mi mosolyunk. Szurkolók vagyunk, így együtt, Jónással együtt.

Az elmúlt szombaton azonban történt valami, ami felülírta a fent említett egyszerű gondolatokat és gondolkodást. Bonyolult képlet zajlott le minden bizonnyal a csarnokvíz mögött. Történt pedig, hogy nem egyedi esetként a három szürke (maradjunk ennyiben) párszor a szabálykönyvet elég sajátosan értelmezve préseltek a tüdejükből levegőt a sípba. Az ezerfejű a megszokott módon reagált az eseményekre, ám Jónás olyan kétszavú mondatot alkotott, amihez mi elsőre nagyon kevesek voltunk, ugyanis kikiáltást nyert, hogy : Hajrá Pécs! – majd jól irányzott szemmelveréssel tudatosította, hogy ezt a szürkéknek szánja. Dagadtak az erek a már sok szőlőt leengedett torkon, öklöt formázott a nem épp Richard Clayderman mintázatú öt ujj, ritmikusan hol maga felé húzva, hol a sípmester felé lendítve. Eltelt vagy fél perc, mire megértettük az eszmeiség eme új fondorlatát, jelesül arra utalt Jónás, hogy a bírók bizony a Pécsnek szándékoznak előnyt adni. Először arra gondoltam, hogy kijárási tilalom volt Körmenden, vagy alkoholtilalom lépett életbe, hogy emberünk ilyen fondorlatos csalafintasággal tudjon élni azon az esten, de nem, szó nincs ilyenről, ez kérem előrelépés. Bízik benne ő is, hogy a rájátszás nem nélkülünk megy le idén és oda bizony kell az efféle fortély, pajkosság. A meccset megnyertük, talán kellett is az ő mindenkit zavarba hozó fordulata is hozzá, aztán nyilván valóan a lelátó feltartott kezekkel a parkett felé hajlong. Jónás pedig hol jobbra, hol balra, de talán néha előre is, persze önhibáján kívül. Mindenki elindul hazafelé, a „nagy hal” őt is elengedi gyomrából, hogy visszatérhessen otthonába, vagy az itallapok közé, de erre már rálátásunk nincs. Ez csupán fikció.

Ő csupán egy klasszikus, egy a sok közül, bárcsak lenne belőle sok ezer, mert egy dolog viszont tény: legalább annyira akarja a sikert (és a saját eszközeivel meg is tesz érte mindent), mint bármelyikünk. MTE a szíve.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.