Nincs szó letargiáról, vagy depresszióról a címet értelmezve, csupán itt az ideje a változásokat és tényeket a helyükön kezelni. Elmúlni látszik körülöttünk a varázs ereje, és a szürkeség, a többivel való összemosódás jelei mutatják óriási erővel magukat. A körmendi kosárlabdáról van szó. Nem kedvet akarok szegni senkinél, éppen fordított a felállás, rámutatni azokra a dolgokra, amiket akármennyire is képtelenek vagyunk elfogadni és megérteni, attól azok még ránk telepedtek, és egészen addig egy lezárt szájú zsákban tartanak, amíg nem vagyunk képesek rájönni a miértekre és megoldásokra, hogy hogyan szabaduljunk rá ismét a világra olyan elementáris buzgósággal, mint ahogy nagyon hosszú éveken át tettük. Nem (csak) magáról a játékról van itt szó, hanem a hitvallásunkat jelentő MTE egészéről. Megváltozott szinte minden, mások lettek az igények, az elvárások, és képtelenek voltunk megugrani azt a lécet, amit a körülöttünk való változások emeltek óriási magaslatokba. Ennek pontos idejét meghatározni nem is lehetne, mert ezer nézőpontot kellene ütköztetni, az pedig nem vezetne sehová, csupán az egyet nem értést táplálná tovább. Lehet, hogy ez így kicsit túl erős egy piros-fekete érzelműnek (és biztos vannak, akik ennek örülnek is, de ezek a sorok nem nekik szólnak), de úgy gondolom, hogy csakis akkor léphetjük át a saját árnyékunkat, ha levesszük a szemellenzőt, és elkezdünk ásni a korábbi önmagunk hátrahagyott tetemeiért és érdemeiért.

Mielőtt túlzottan depresszíven tekintenénk a jelenünkre azért talán messze nem arról van szó, hogy nem érezzük jól magunk a csarnokba belépve, vagy ne mosolyogva és derülve üdvözölnénk az egy hete nem látott arcokat. Nem is annyira külsőségekben jelentkeznek a problémáink (persze abban is, hiszen kevesebben vagyunk), hanem belső eredői vannak annak, hogy más most egy Körmend meccsre készülni, elindulni, utazni, ott lenni, ünnepelni, búslakodni, mint korábban. Egyszerűen hiányoznak dolgok. Most nem elsősorban a játékra, mint fő motívumra gondolok az egész MTE-vel kapcsolatban (bár kétségkívül nagyon szoros kapcsolat van a mi érzéseink és hangulatunk és a játék, a közeg között), hanem annál inkább ami körülveszi azt, beleértve a közösségi aktivitást, magunkat mint személyeket, és minden háttérmozzanatot, amik nélkül nem lettek volna hőskoriak a 90-es évek és a 0-ások eleje. Hiányzik a "különös, szorító, ugyanakkor boldogító érzés", ami már általában szerdán belénk költözött, hogy az idő múlásával szombatig egy tomboló lávafolyammá duzzadjon bennünk. A meccs előtt megtelt kocsmák, a hét vége felé már rendszeressé vált maratoni telefonálgatások, ahol hitet sugárzóan toltuk egymás fülébe a robbanásra készülő bombákat, feltüzelve a másikat a végletekig. Az utazások, amiknek minden egyes kilométere maga a szabadság mámoros érzése volt. Kiben ne mozdulna meg valami, mikor az emlékek közt kutatva ezek jönnek vele szembe. Hiányzik a kétezres évek elején legnemesebb korszakát élő vendégkönyvünk, amit sokszor bibliaként írtunk és olvastunk, hazaérve legelső dolgunk nem más volt, mint bevésni a www.bckormend.hu -t. Nem is csak, hogy hiányzik sok minden, hanem belső fájdalmat is gerjeszt az, hogy sok olyan dolgunkat, érzésünket dobtunk a közeljövőben máglyára, ami nélkül elképzelni nem hittük, hogy tudunk létezni, amik az MTE-vel egybeforrtak és szétválaszthatatlanok voltak. Egy dologban biztos vagyok: nincs olyan ember, aki valaha is egy úton járt velünk, vagy még mindig teszi, akiben ne lenne űr és hiányérzet, akiben ne mozdulna meg valami, mikor arról van szó, hogy "oroszlánbarlang". Ez volt az a hely, ahova félni (ha létezik ilyen, akkor jó értelembe a mi megközelítésünkből) jártak a kívülállók, lehetett az játékos, szurkoló, vagy bárki. Ez még akkor is így van, ha valaki erre azt mondja, hogy ez inkább negatív, mint érdem. Büszkék voltunk magunkra, és ebből a büszkeségből megmaradt szilánkok tartják bennünk az MTE szikráját, csak egyenlőre a tüzet nem találjuk hozzá. Valami félresiklott, ez nyilvánvaló. Ami igazán baj, és valahol mindenek okozója is, hogy nincs egyetértés abban sem, hogy mi is a kiváltó ok. Persze, hatalmas tényező mindebben az egész országot sújtó pénztelenség, a megfásultság, ami átül ebbe a világba is, de ezer meg egy más tényező is közbeszólt. Hatalmas fájdalmam, hogy a körmendiek száma érezhetően megcsappant a csarnokba, amire én személy szerint nem találok magyarázatot. A közeget, közösséget tekintve lassan a 24. órában vagyunk. Ezek a dolgok ráadásul nem is ebben a szezonban - amikor épp hogy nem eltűntünk a kosárlabda kanálisában - kezdődtek, talán még a szezont sem lehet megnevezni, ez egy folyamat, aminek valahogy megálljt kell parancsolni, és felhergelni bennünk élő oroszlánt, hogy méltán viselhessük a magunkra (de leginkább mások által) aggatott jelzőket és bélyegeket, mert jelenleg nem vagyunk méltók ezek jelentős részére.

Ahogy múltak a bálványok fényei (személyeké, de nem akarok nevesíteni, és fogalmak, helyek, tények, ahogy döngölt pálya, palace stb.), úgy maradtak el addig bútorként tisztelt emberek, és nem találtunk új idolokat és "istenségeket". Megmagyarázhatatlanul bomlottak a kapcsok, pedig beszélünk egymással, együtt vagyunk meccseken, de valahogy mégis más, nincs meg egy ideje az a mindent felülíró faktor, amitől többnek érezhettünk magunkat, mint amik voltunk, így ezáltal végül többé és váltunk. Nem akarom tovább ezt feszegetni, és messze álljon tőlem tényleg, hogy bárki jóérzésébe beletapossak, de ha bízunk a szebb és múltbéli jövőnkben, akkor el kell fogadnunk a jelenünk is. Az is valószínű, hogy kicsit mélyebbre is értékeltem mindent, de inkább higgyünk a feladataink sokaságában, mint abban, hogy jól van ez így, ahogy van.

Az is lehet, hogy helytelen ezeket a húrokat pengetni, bár az is tényszerű, ha nem beszélünk róla, attól még a helyzet változatlan, és aki nem érzi úgy, hogy ez nem az az út, mint amin elindultunk, akkor nem volt szerencséje megélni velünk a magasztosabb korszakot. Van kiút, mert mindenből van, számomra a nagy kérdés, hogy ez a közösség a múltján kívül hordoz -e még magában olyan erényeket, amik jogosulttá teszik annak kitaposására. Hiszem, hogy igen, hogy akár egy rájátszás idén változtatna sok mindenen. Hiszem, ha (egy személyeskedés had vigyek bele) Putesz úgy döntene, hogy hazatér és újra egy hangszeren zenélne velünk, akkor megmozdulna valami ismételten, Körmendről is visszajönnének azok az emberek, akik most valamiért nem járnak ki szombatonként, és ismét érezhetnénk már szerdán azt a remegést, ami idáig emelte bennünk ezt az őrületet, hogy még egy ilyen helyzetben is az MTE a minden.

Legyünk ismét azok, akik valaha is voltunk, és akik lenni szeretnénk!

MTE ÖRÖKKÉ

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.