Úgy szabadult ránk, mint John McClane-re a fejfájás. Ott van reggel a kávé mellett, munkába sietve az autóban, a teszkó polcain, az adóhivatalba, a családba ... a kosárlabdába. Megkerülhetetlen, kiszámíthatatlan, sokszor láthatatlan, ám a veszélye épp ebben rejlik. Néma és átlátszó. Ha a user úgy gondolja (már pedig miért ne gondolná úgy, főleg ha olyan véleményt ad ki, amit szégyell), akkor névtelenség mögé burkolózva növelheti a meg nem lévő nimbuszát (saját maga felé) olyan szövegfoszlánnyal, ami rossz esetben még csak nem is a valóságot tükrözi. Egyáltalán nem baj, hogy túlontúl interaktív, hisz valahol ezért alakította így a világ, csak a hátránya abban rejlik, hogy nincs benne szűrő. De hogy is lenne, mi alapján mondaná egy virtuális „lény”, hogy kinek a véleményére kíváncsi, és kiére nem. Az már olyan intelligenciára utalna, mint James Cameron T-1000 modellje. Nem képzavart okozva akarom megértetni a véleményem az internet kosárlabdára hátrányos mivoltát, de sokszor annyira abszurd helyzetekkel találkozni fórumokon, blogokon, facebook-on, hogy az embertelen.

Sajnos Magyarországon az internetes kommentelés olyan mélységeket súrol, hogy az olvasás helyett inkább kizavar a szabadba horgászni. Felgyorsult az internet elterjedése idehaza is, hisz nincs olyan ember, aki ne kerülne vele valamilyen kapcsolatba. Asztali számítógépről, notebookról, telefonról, táblagépről, lassan már a fűnyíróról is lehet valami igazán „ütős”, valakit, vagy valamit gyalázó firkát közzétenni, és a meggyötört gondolkodástól lezuppanni egy sör mellé, hogy most aztán igazán meg lett mondva a százszázalék. Nyilván az előbb írtak is eléggé lesújtóak, és talán túlzóak is, de én azt tapasztalom, hogy egy kommentsor legalább 30 %-a negatív, amivel nem is volna probléma, ha a hangnem és a stílus emberi lenne, és mindenki számára érthető, kifejtett vélemény volna. A problémát abban látom, hogy elég egy fiktív, ám a ránk jellemző negatív gondolkodást támogató, stílustalan és ápolatlan lelket tükröző vélemény (vagy feltevés), és az abban rejlő hülyeség elül az olvasók agyában még akkor is, ha meggyőződésből, vagy akár konkrét cáfolattal rendelkezve próbál ellenállni a befogadásnak. A világi, és országon belüli internetes tartalom nagyját elfeledve koncentráljunk a magyar kosárlabda weben történő jelenlétére (ezáltal a körmendi kosárlabda érintettségére).

Nyissunk egy konkrétummal (fiktív, de lehetne valós is): kiszemelek egy nb1-es kosarast. Viszonylag sok felület van (később belemegyünk ezekbe is), ahol ha úgy gondolom, tele „jó” szándékkal olyan bélyeget akaszthatok rá, ami eget rengető őrültség csupán, a 20 m2-es szobám falain belül keringő agyament ördögeim találtak ki. Nevesen: az illető szabadidejében a dán dogját túlzottan szereti. Nem simogatni, vagy nem csak azt. Szerintem értjük egymást. Nyilván hülyeség, én is tudom, ő is tudja (ő aztán végképp), eleinte más is tudja. Ha kitartó vagyok, és szánok rá elegendő időt, továbbá megvan az ilyen mértékű gyalázkodásra hajlamos befogadótábor (az pedig megvan), egy idő után olyan bélyeg kerül a kiszemeltre, amit soha nem vakar le. … Szándékos volt a nagyon eltúlzó példa, de ha visszaegyszerűsüdünk oda, hogy csupán annyit találok róla ki, hogy 12000 dollárt keres, nem hajlandó edzeni, ráadásul kikötései vannak a koszttal kapcsolatban, ez már nem is túl légből kapott, azaz hozzánk (nem Körmend, vagy nem csak az) közeli helyzetet sugall, és elhihető. Pedig ez is csak kitaláció. Ha ezt sulykolom minden egyes felületen, ráadásul nem csak egy névvel, hanem több nevet kitalálva (mert baromi kreatívak tudunk ám ilyenkor lenni), akkor a többi olvasó agyában egy idő után a „kiszemelt” azonosítottá válik az általam kreált marhasággal. Na jó, nem minden olvasó szemében, de ha csak egyet megfogok magamnak, ha találok még egy akkora állatot, mint amekkorának én is bírok lenni, az már két ember. Akár 8 nicknévvel.

Menjünk még inkább vissza a valósághoz, hogyan is jutottunk el idáig. A 90-es évek csodálatosak voltak. Ha nem jutottunk el meccsre, rossz esetben csupán másnap az újságból tudtuk meg (még csak nem is biztos, hogy hajnalba), hogy mit játszott a csapatunk. Kicsit meghosszabbodott a gyomorvérzést okozó izgalmak órái. Amennyiben szerencsések voltunk, és a tv-nk rendelkezett teletext eléréssel (vagy valamelyik szomszéd), úgy valamikor este 11-ig kellett csak várni, hogy ugyanmár Madison mit varázsolt nekünk újra. Teletext kilőve, majd aztán a nyomtatott sajtó is, internet hozzáférésünk lett a kilencvenesek végé, kétezresek elején. Azonnal tudtuk mi a dörgés, hol vagyunk a tabellán a lefújás után másodpercekkel, de kommentálni még nem nagyon volt felület. Arra sem kellett sokat várni, mert pillanatok alatt nyíltak meg a fórumok (körmendiként: vendégkönyv, az indexes fórumok, de mindenkinek szépen meg lett a felülete). Kicsit ugorjunk az időben mára érzékeltetés véget (aztán még talán visszatérünk). Most hol is tartunk? Ahogy korábban írtam, a lefújást követően tudtuk az eredmény, mára ez odáig ért, hogy (ismét eléggé sarkítva, inkább csak érzékeltetve) nagyjából már a feldobás előtt előítéletek hadával küzdve, nyomasztóan lesújtva, vagy örömmámorosan mászunk fel a lelátóra, ugyanis elég csak annyit olvasunk egy fórumon a meccs előtt, hogy egyik játékosunk nem kapott pénzt, vagy az ellenfélnél történt ilyesmi. Már képesek vagyunk fejben alakítani a még meg sem történt eseményeket, pedig nagy a valószínűsége, hogy ez az információ legalább annyira valós, mint hogy a „kiszemelt” hátulról is szereti kényeztetni a 100 kilós dán dogot, nem pedig csak Pedigrével. Szóval nem biztos, hogy ezekre az információk olyan nagyon szükségünk van, de nem tudjuk megkerülni, mert informatívakká váltunk, tudat alatt, mint ha fájdalom hasítana belénk, ha nem tudnánk arról, amiről a másik már „tud”, vagy csak úgy hiszi, pedig messze nem biztos, hogy az a tudás és információ kezet bírna rázni a valósággal. Nem csak arra lettünk áhítozva kíváncsiak, hogy a valóságot, a megtörtént dolgokat lekezeljük, hanem mindent tudni akarunk, sőt talán mindent jobban, mint más, még akkor is ha valótlan. Így váltunk edzőkké, gazdaságisokká, ügyvezetőkké, szertárossá, de talán még játékossá is. Némi (valós vagy féli valós) információk alapján. Így alkotunk véleményt, így törünk pálcát bárki felett és így mondjuk ki alkalmatlanná a feladatára. Mindeközben tényfeltárást senki nem tesz, esetleg követeli, hogy „derüljön” ki minden. Ne legyünk naivak, soha nem fog kiderülni minden. Nem lehetséges, mert ahányan tekintenek egy ügyre (mert azokat gyártjuk megállás nélkül), annyi féle felfogás és vélemény. Gondolkozzunk visszafelé. Konkrétum (szintén fiktív): egy csapatnál (bármelyiknél előfordulhat) egy játékos kap x ezer dollár honoráriumot. Valósan, a saját kezébe. Kft-ké kellett válni a csapatot működtető társaságoknak, ott pedig bizony szabályok vannak, szigorú számadásúak. De ez Magyarország, sajátságos, néha mosolyogtató. Nincs „papíron” annyi pénzünk, mert ugyan honnét is lenne, de a delikvenst ettől még ki kell fizetni (valamikor), tehát egy része megy csak úgy, hogy bele is kerül a könyvelésbe. A többi csak úgy barátságból, mert jóban vagyunk. Arról a részről nem beszélhetnek a könyvek, sem aki adta. Ezek után hiába is követelem én egy csupa gazdaságis felvonultató kosaras fórumon, hogy „átláthatóságot”, a saját érdekem is az, hogy ki ne derüljön, mert az bizony gáz lenne. De ne is bérről beszéljünk, csupán egy autóbérlésről a játékosnak. Kicsit talán egyszerűbben végig lehet ezt gondolni. Hogy a túróba nyilatkozná bárki is le mondjuk xxxx-en, hogy „ja csak azért néz ám úgy ki az éves beszámoló, mert a Fiat Brava máshogy lett megoldva”. Na majd pont erre nem ugrana a sokat megélt (és kigondolt) fórumozó társadalom. Sima botrányt szülne, amiből csupán csak az ócsárló user gondolná azt, hogy ő jött ki erényesen, mert ő bizony megmondta, hogy ez van, és ez így nem mehet, mert otthon sem így megy. Azt viszont el kell fogadnunk, hogy odahaza egyikünk sem vezet egy kosárklubot, egyikünknek sem feladata, hogy előteremtsen olyan eszközöket (akár pénzt), amiről nem derülhet ki, hogy hogyan a fenébe is került oda. Ilyen a rendszer.  Nem akarom hosszúra nyújtani, csupán ez is egy érzékeltetés volt, hogy az általunk felelőtlenül használt internetes kommentálás akár ilyen szintekig (ha magasságokat írok, még megszólnak) gondolkodásra készteti azokat, akiknek inkább másra kellene koncentrálni, és az energiákat összpontosítani.

Nem gondolom tovább, mert bele is fárad az ember. Főleg abba, hogy ebből a posványból kiút sem nagyon látszik. Legjobb példa erre, ha szánunk időt (és van hozzá gyomrunk) az olvasásra mondjuk a bb1.hu-n, megnézzük a forum.index.hu-n mivé silányult kosaras topikokat, vagy hogy haza is beszéljünk összehasonlítjuk a rég méltán híres vendégkönyvünket a jelenlegi állapotokkal (bár talán kicsit konszolidálódik a helyzet, de azért voltak dagonyás időszakok jócskán). Beleitta magát az amúgy sem jó lábakon álló kosárlabdánkba az a sok gond közé egy újabb és talán a legkártékonyabb. Az internetes, felelőtlen, szidalmazó és ócsárló kommentelés. Mára erről ennyit, talán majd később még eshet róla szó, mert biztosan lesz miről. Sajnos.

A lényeg: az MTE élni fog, pedig már olvastunk a haláláról. Nyilván hiteles forrásból.

Sziasztok! Köszöntök mindenkit!

Colombus barátom korábban már beharangozta érkezésem, nagyon köszönöm neki a lehetőséget, nektek pedig, hogy olvassátok soraim/soraink! Úgy szeretnék tenni, mint kedves invitálóm mondta, írta. Kiírni  magamból azokat a dolgokat, amik éppen jönnek, zsigerből, szívből, az utcán, csarnokban heverő témákról, mindenről, ami piros-fekete és a miénk. Ohh, jut eszembe! A címbeli utalás nem kettőnkre vonatkozik első körben, hanem a KÖRMENDre! 

Utoljára akkor csaptam ilyen diadalittasan a levegőbe a fullcourt előtt ülve, amikor 2007-ben a rájátszás elődöntőjében, Szolnokon, az ötödik mérkőzésen győztünk, harcoltuk ki a bajnoki döntőbe jutást. Annak idején egy statisztika vizsga, most a hóhelyzet akadályozott abban, hogy a helyszínen buzdítsam a csapatot. Ha a találkozó minden egyes momentuma nem is jött át az interneten keresztül – csak a második félidőt láthattuk -, de amikor rendre a MI táborunk hangját hallottam, abba újra és újra beleborzongtam. Ahogy Szabi szokta mondani, mi a katarzisból tudunk nagyot alkotni, és ez a tézis ismét bizonyítást nyert.

Amikor jöttünk fel, csendesedett az aréna sárga-fekete fele, a vendégszektor és környéke pedig robbanás közeli állapotban űzte, hajtotta a győzelembe a fekete dresszben cirkáló alakulatot. Ellenfelünk bármennyire közel is tartotta magát, adódhatott ugyan esélye a győzelemre, de annyira biztosan nem hitt egyik játékosuk sem a sikerben, mint a mi CSAPATUNK! Újra kaptunk valamit, mi szurkolók és a játékosok is. Mert ez egy adok-kapok „játék”. S ugye milyen jó egymás vállát veregetve, kezébe csapva, összekacsintva ünnepelni?! Ehhez nem kellenek sztárok, „csak” olyan emberek, akik tenni akarnak és tesznek is a KÖRMENDI kosárlabda sikeréért. Mi mindig ott leszünk mellettük, mögöttük, még a nehéz időkben is, hisz egy CSALÁD vagyunk.

Holnap este ismét olyan mértékű, hangerejű támogatásra lesz szüksége a csapatnak, mint szombaton. A lelátón, rádiók mellett, televíziók előtt, munkahelyeken, a piros-fekete szívek mind-mind az M-T-E ritmusára dobbannak. Nem akarok, nem fogok szakmázni, latolgatni, hogy ki fog játszani a pécsieknél, milyen formában vannak, stb. Biztos vagyok abban, hogy a fiúk ismét oda fognak állni és hiába indulnak 19 pontos hátrányból, ebből továbbjutás lesz. Hogy utána ki jön majd szembe velünk? Azon ráérünk még gondolkodni, de bízom benne, hogy a Magyar Kupa!

„A cél előttetek, a lelátó mögöttetek!”

MTE MINDÖRÖKKÉ!

Kicsit több, mint három év elment azóta, hogy utoljára használtam ezt a felületet. Nem mennék bele a miértjébe, talán leginkább megfeledkeztem róla, de aztán csak előkerült a régi regisztráció, így megpróbálunk lelket lehelni az írás általi érzések és élmények átadásába. Hogy miért is írom azt, hogy "próbálunk"? Felmerült egy ötlet a napokban, hogy egy régi barátomat, az MTE által egy ügyért harcoló "családtagomat" meginvitálom erre a blogra, jelesül azért, hogy ami az általa is szerkesztett www.kezdo5.hu weboldalon nem kaphat teret, az itt megjelenhessen, és ne maradjon odabent, mert nem csak ott a helye.

Alakult ez úgy, hogy épp ezen a héten társalogtunk arról, hogy akkor nekiállunk, minden kötöttség nélkül, szabad stílusban magunknak, és esetleg másoknak is írva. Csak nem akart összejönni a reload, valami sorsszerűség fojtotta meg a gondolatokat egészen tegnap estig. Kaptunk egy apropót, amin dobbantva ismét élet költözhet erre a felületre. Hogy miről fog szólni a blog (reményeim szerint), az nem eldöntött, ergo szabadon választott, csak a csapásirány adott: az MTE. Ezen belül minden, ami bír olyan erővel, hogy megkívánja a karaktereket. Az újranyitásról egyenlőre ennyit, kicsit menjünk bele a már említett apropóba:

2013.01.19. Ismét egy megyei rangadó egy olyan szezonba, ahol a körmendi kosárlabda infúzión keresztül táplálkozik, az intenzív osztályon fekve hétről hétre bejárunk látogatni, hogy a szinusz görbe milyen amplitúdóval mozdul ki az x tengelyből. Hozzá teszem, a másik oldal sincs túl jó állapotban, legfeljebb ők csak az elfekvőben vannak elhelyezve, de a megyei rangadó azt a rangot kivívta magának, hogy bármilyen szelek is borzolják Vas megye erdeit, azért mindig összegyűlik 3000 kosárbarát, hogy ki ülve, ki állva tombolva kivetkőzzön proletár mivoltjából, és bizonyítsa magának azt a tényt, hogy ő bizony most hadban áll a saját csapata mellett. Pirosak és sárgák néznek farkasszemet egymással. Hogy melyik szín szebb számomra, azt nem fogok véka alá rejteni, mert ez nem a nemzetisport, de még csak nem is a bb1.hu, hogy a lelkivilágokat nem megbántva elfogulatlan korrektséggel kellene eljárjak, szóval a vér színével van a sálam díszítve, és az éj sötétségével kontúrozva.

Számomra majdnem kimaradt ez a rangadó, mivel családi programként a gyerekek koncertjén kellett volna részt vennem, ami a rendkívüli időjárás miatt elmaradt, így szombat délelőtt biztossá vált, hogy egy MTE szívűvel biztos több lesz a vendégszektorba. A felvezetés a szokásos, lassan már védjeggyé vált ügymenet: kis V betűs pecsét beléptetésnél, "ezt nem viheted be ... azéé mer nem", akusztika lepróbálása (bár a két csapat szereplése végett a potméter mindkét oldalon alább véve), aztán útnak indulhatott a labda. Körmend szurkolóként talán az első 38 percet annyira nem idézném vissza, annak csak annyi a szerepe, hogy annak is el kellett telnie. -16 közte. De ki hiszi el, hogy lehet ilyenkor győzni? Talán csak a körmendi. Ha nem a szurkoló, akkor a játékos, ha nem a játékos, akkor a szurkoló. Ez a körmendi komposzt.

Nem szeretnék neveket idevésni, mert azok olvashatók mindenhol, és csak annyit írok, győztek a KÖRMENDIEK.  Ellenben betűt kíván az a pár másodperc, ami a 00:00 -át követte. Az addig a tenyérbe temetett arc (az izgalomtól) szabad teret nyer, és a valóság ötvöződik az álommal, a körmendi kosárlabda nehézségeitől megtépázott MTE lelkeket az eufória kezdi ostromolni, egy emberként tombolva az adott pillanatban a mindent jelentő MTE sikeréért. Az ember körbenéz, hogy van -e még olyan, aki nem hiszi el az újabb csodát, és bizony van. Úgy pár száz. Ezekben a pillanatokban nem igazán számít, hogy vannak problémák (főként anyagi), hogy a túlélésért küzd az ország egyik legnagyobb múltú és lehetőségeit tekintve a legegyedülállóbb csapata, ezek a dolgok ilyenkor alattunk járnak, miközben a hótól latyakos bakancsokkal monoton ütemet diktálva zúg az addig a vendégszektort leszámítva teljesen megüresedett Aréna Savaria: "Ki nem ugrál nem körmendi...". Ezek a pillanatok nem fokozhatóak tovább, csupán a mámor ideje növelhető azzal, hogy a játékosok sem maradnak ki a szektorunk vendégszeretetéből, miután sikerült megértetni a SWAT különleges osztagával, hogy a Fodor Geri nem elégtételt indul venni mondjuk a Bogyón.

Odakint a hideg téli este rajzolta fagyosra az autók üvegeit, ami csodálatosan továbbdíszíthető a mutatóujjal: M T E!. Hát nagyjából ennyi történt tegnap, sokak számára nem sok, de nekünk egy kicsit a minden. Az ember folyamatosan kapja a kérdéseket az életviteléről, amiket magunknak is oly sokszor felteszünk. Ezek között az egyik: miért is járunk mi ide? Miért is oly fontos a körmendi kosárlabda? A válasz rendszerint egy némaság, és az arcon megindult apró, kicsit gyermeki mosoly, ami emlékeket rejt magában, aminek armadája tegnap ismét gazdagodott egy újabb megnyitott fiókkal ebben a néma belső világban.

(Elnézést, hogy nem nyújtottam hosszabbra a "bevált" módszer alapján, jelesül hogy telerakom fényképpel videóval, de mivel sajátokkal nem rendelkezem, másokét pedig nem szívesen hoznám most ide, ezzel kel beérni :-) )

Beköszönt Körmendre is december hava
Annak is a vége, karácsonynak napja.
Mit kérhetnek őrült, fanatikus lelkek
Vörös ördög áldást, s hogy lengjenek kezek

Az MTE fája, nem zöld és nem szúr
Nem vagyunk angyalok, inkább csak Ben Hur.
Hősei ligának, az örök parkettnek
Hordozói vagyunk, ezer sok emléknek.

Arany szegéllyel mezek hímezve
Aki ezt hordozza, annak nincs kételye.
Ismeri a múltat, bízik a jövőben
Magát látja viszont, a Körmendi címerben.

Mi voltunk háromszor a nemzet aranya.
S leszünk még sokszor, ha Isten is akarja
Voltunk már mélyen, erőtől megfosztva
De támaszul érkezett a körmendi csoda.

Diadalünnep, ez ezrek ábrándja
A pirosat, feketét a hegytetőn látja.
Boldog az idős, és az ő gyermeke
Somogyi Béla is, és az ő sportterme.

E pár nap legyen szeretetben gazdag
Maradjon távol, a bánat és harag
Kívánok a fa alá békés szavakat
Áldott Karácsonyt, és tavaszi aranyat!