Felfigyeltem egy jelenségre általában szombat esténként úgy háromnegyed hat körül. A helyszín a megszokott: az MTE templomában. Többnyire már a megszokott lábnyomokon taposunk egy új eufóriára várva, mikor is a már sokakat beengedő kétszárnyú ajtón megjelenik egy nem rég (na, talán már két éve is, de az itt töltött időszakhoz képest ez igazán nem sok) felfedezett férfi. Jó ég tudja, mióta jár közén, az is lehet, hogy csak számomra „újdonság” a személye, de hogy üde színfolt, az borítékolható. Egy szó nem sok, de annyit nem váltottam még vele, csupán a fantázia délibábja ad betekintést kilétébe, hovatartozásába és jellemébe, mert jelleme minden bizonnyal van, sőt egyedisége is. Használjuk a cafatokká szaggatott hőskor szót, azon időkben jártak köztünk hasonlóan klasszikus „ördögök”. Akik a ’90-es években együtt hagyták ott a verejték szagú leheletét a csarnokba, azok biztosan nem a vasárnapi levesre gondolnak, mikor azt mondom, hogy Kapor. De ő is csak egy a klasszikusok, s talán kultikusok közt, akiknek a világnézete talán nem a bonyolultságtól volt hangos és derűs, hanem magától a jelenségtől, amit képviseltek. A jelenség, aki a maga talán 160 centijével, leszállópálya frizurájával végigsétált a hosszú oldal előtt, egy-egy barátságos, de figyelemfelhívó mondatot ajándékozva a sporttársaknak, hogy aztán a dühöngő közepét birtokba vegye, kötött pulóverét a korlátra helyezve a legmagasabb férfi szoprán hangjával jelezze, hogy tőle indulhat a mai móka: Hajrá Körmend!

Emberünk a korábban megidézettel külsőre semmilyen hasonlóságot tekintve nem alkot közösséget, ám a szellemiség hasonlatos. Az ajtón belépve gondosan megfontolt lépésekkel halad el a reklámtáblák mögött, néha azokon megtámaszkodva – csak jelzés képen úgy tesz, mint ha a csavarok rögzítését vizslatná – közeledik a laminált plasztikon jelzett helyére. Nem fel, hanem le. Ő bizony ül. Némileg érthető a miértje, ugyanis így ismeretlenül is világos, hogy ülve bizony azt az állapotot, ami benne tombol ülve jobb megélni. Sajnálja, hogy a sorok közt nem rohangálnak Októberfesztes tündérek literes korsókkal (ezzel talán nincs is egyedül), épp ezt a kiszáradást megelőzendő ő olyan „intézményből” érkezett közénk, ahol a cégér alatt ét- és/vagy itallap található a homlokzaton. Ő bizony akkor is behozza a lelátóra, s ha már azt üvegben, műanyag pohárba nem teheti, hát emberi szövetekkel borítva hordja be nehézzé vált lépteivel, hogy aztán belül a maláta ingerkeltő hatása felszabaduljon, az erei a serkentő erőt eljuttassák a meggyötört centrumba. Egyedül érkezik, de érzi, hogy a vele meggyőződésből egy közösséget alkotó megjelentek sem más miatt vannak a falakon belül nyugtázza, hogy rendjén folynak az események, ettől felszabadul. A fáradt ajtótól való bejutást néhány könnyed sóhajjal kipiheni, majd a tél átkaként magán viselt felsőt szépen összehajtva maga mellé helyezi, tenyerével a Keith Richard mintázatú barázdákat megpróbálja kisimítani arcán, majd az ujjak beletúrnak az idő múlása miatt már ritkábban meredező hajszálak közé, melyek aztán a meccs végéig úgy is maradnak. Ajkai rését ekkor hagyják el első ízben hanghoz leginkább hasonlatos zörejek, melyeket vagy a bírókhoz intézi, vagy épp az ellenfél játékosainak, ez csupán attól függ, ki van hozzá közelebb, de az áldást mindenképp megkapja valaki. Ne legyen kétség, nem kevés szellemességet rejtenek ezek a hangok, bár leginkább mi kívülállók csak abból gondoljuk, hogy mikor végzett velős, régóta körvonalazó magvas gondolatainak szétkürtölésével, hanyag eleganciával elmosolyodik, körülnéz, és mesésen derül a saját maga által alkotott igazságokon. Mi pedig a közlendőt csupán elképzeljük, de mégsem maradunk komorak, hisz közös az akarat.

Folynak az események, közben már volt rosszul megítélt fault, az ellenfél meg nem büntetett lépéshibája, így az indulatok szabadulnak fel mindenkiben, ahogy emberünkben is. Ahogy egyre inkább forr a borgőzös levegő körülöttünk, ő egyre inkább úgy érzi magát, mint Jónás a nagy hal gyomrában, ami épp egy átmulatott éjszakán van túl. Többször felpattan elhagyva a biztonságot nyújtó piros kis műanyag széket, s a szomszédok csak bíznak a szebb jövőben, hogy az egyensúly megmarad, és Jónás kollégát nem billenti ki a közben már teljesen felszívódott malátaszármazék és újra visszazuhanhat rendje és módja szerint az általa választott székbe. A fő ellenség továbbra is a három szürke. Kapják bizony ők az áldást célzottan, de nem ám nevesítve. Ars poeticaját leegyszerűsíti, nem bonyolítja holmi keresztnevekkel, egy embernek tekintve annyit közöl velük: hülye bírók! Ezt hámozzák ki, hogy kinek is szól, Jónás szerint mindnek, de valóban, minek is túlbonyolítani. Majd következik a képletes saját vállveregetése, és a mi mosolyunk. Szurkolók vagyunk, így együtt, Jónással együtt.

Az elmúlt szombaton azonban történt valami, ami felülírta a fent említett egyszerű gondolatokat és gondolkodást. Bonyolult képlet zajlott le minden bizonnyal a csarnokvíz mögött. Történt pedig, hogy nem egyedi esetként a három szürke (maradjunk ennyiben) párszor a szabálykönyvet elég sajátosan értelmezve préseltek a tüdejükből levegőt a sípba. Az ezerfejű a megszokott módon reagált az eseményekre, ám Jónás olyan kétszavú mondatot alkotott, amihez mi elsőre nagyon kevesek voltunk, ugyanis kikiáltást nyert, hogy : Hajrá Pécs! – majd jól irányzott szemmelveréssel tudatosította, hogy ezt a szürkéknek szánja. Dagadtak az erek a már sok szőlőt leengedett torkon, öklöt formázott a nem épp Richard Clayderman mintázatú öt ujj, ritmikusan hol maga felé húzva, hol a sípmester felé lendítve. Eltelt vagy fél perc, mire megértettük az eszmeiség eme új fondorlatát, jelesül arra utalt Jónás, hogy a bírók bizony a Pécsnek szándékoznak előnyt adni. Először arra gondoltam, hogy kijárási tilalom volt Körmenden, vagy alkoholtilalom lépett életbe, hogy emberünk ilyen fondorlatos csalafintasággal tudjon élni azon az esten, de nem, szó nincs ilyenről, ez kérem előrelépés. Bízik benne ő is, hogy a rájátszás nem nélkülünk megy le idén és oda bizony kell az efféle fortély, pajkosság. A meccset megnyertük, talán kellett is az ő mindenkit zavarba hozó fordulata is hozzá, aztán nyilván valóan a lelátó feltartott kezekkel a parkett felé hajlong. Jónás pedig hol jobbra, hol balra, de talán néha előre is, persze önhibáján kívül. Mindenki elindul hazafelé, a „nagy hal” őt is elengedi gyomrából, hogy visszatérhessen otthonába, vagy az itallapok közé, de erre már rálátásunk nincs. Ez csupán fikció.

Ő csupán egy klasszikus, egy a sok közül, bárcsak lenne belőle sok ezer, mert egy dolog viszont tény: legalább annyira akarja a sikert (és a saját eszközeivel meg is tesz érte mindent), mint bármelyikünk. MTE a szíve.

Csalódott voltam szombat este, kb. öt percig. Amíg átfutott az agyamon, felfogtam, majd elfogadtam, hogy szeretett csapatom vereséget szenvedett a sereghajtó, ám minden tiszteletet megérdemlő Factum Sport Debrecen otthonában. Aztán összegyűrtem, eldobtam, jön majd február 16-a, és a Pécs. Mégis óráról órára csalódottabb lettem, mert láttam, hogy mi jön velem szemben, ömlik rám a vendégkönyvből. Eldöntöttem, nem olvasom többet. Azonban van egy-két dolog, ami mellett nem lehet elmenni!

Előzmények, tények

A fiúk még az utazás előtt voltak, amikor megtudtuk, hogy Ati eltiltás miatt nem játszhat, valamint Fepu és Omar betegséggel nyomták az ágyat, alig edzettek - Fepu még pénteken lázzal küzdött -, Geri pedig nemrég jött rendbe szintén egy betegségből felépülve.

A másik oldalon adott egy csapat, mely hetek óta nem játszhatott bajnoki mérkőzést a saját otthonában, előzőekben legyőzte a listavezető Albát, Székesfehérváron, mely idén még senkinek sem sikerült. Minden játékosuk egészséges, s kőkeményen küzdenek a becsületükért.

Hogy mi történt a meccsen, azt hagyjuk. Kész, pont, elmúlt, lehet és kell belőle tanulni és segítségével készülni az idei negyedik Pécs elleni meccsünkre. Gratuláljunk a Debrecennek és bízzunk abban, hogy még jó idei ott lesznek a magyar kosaras palettán.

Most pedig a "szakértő" közönséghez szeretnék szólni!

Igen, hozzád, aki három havonta írsz a vendégkönyvbe, s akkor is velős, egy soros kritikát fogalmazol meg. Igen, hozzád, akinek a nevénél a piros pöttyre kattintva nem találunk mást, mint a csapat ekézését, sárga földig alázását. Igen, hozzád, aki a fullcourt, statisztika alapján oly' szakszerűen látod a hibákat, ezzel együtt pálcát törsz emberek feje felett. Hollók, keselyűk, el lehet röppenni a piros-fekete préda elől, mert nem áldozat, és nem tetem. Csak nehogy a prédából legyen vadász...

Bizonyára a pécsi drukkerek is leszedték a keresztvizet a játékosaikról miután 16 ponttal kapott ki a csapatuk az addig nyeretlen Debrecen otthonában. Azért játszanak azóta megtáltosodva, nagyszerű sikereket aratva, mert egyesek kést szegeznek a nyakuknak, vagy épp különböző fórumokon folyamatos kritikákkal illetik őket.

Nem durva egy kicsit a hangnem? Nem gáz az, hogy nyertünk sorozatban öt meccset és egy negatív előjelekkel tarkított vereség után úgy ahogy van eltemetjük a csapatot?! Elképesztően fájó, hogy 24 óra elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az összes lehetséges negatív jelzőt lássuk a vendégkönyvben, azok kimerítsék a szinonima szótárat. Tény, én sem örültem a vereségnek, de csak óvatosan a klaviatúrával. Mi lenne, ha mondjuk "real" nem pedig "nick"névvel vállalnák a véleményeket. Én és még sokan mások megteszik. Nos? A "szakértők" miért nem?

Ez kell nekünk, ez a megoldás, a kulcs, a javulás bölcsője?! Kötve hiszem! Amikor drága szomszédaink -akik semmivel nem jobbak nálunk- azzal dobják fel a meccsük hangulatát, hogy a mi vereségünkön röhögnek! Akkor esünk neki mindennek és mindenkinek és temetjük el egy nap alatt, amikor kell a kitartás? Így becsüljük a munkát, csapatot, minden egyebet?

A folyamatosan szennyet zúdítóknak tényleg az kell, hogy ne legyen semmi, aztán járjanak szurkolni ahova akarnak! Nem öntömjénezés, nem reklám, de... Nektek Mohács kell...!

...csalódott vagyok, de nem azért, mert tegnap kikaptunk Debrecenben.

Február 16-ig van idő, bőven, gondolkodjon kicsit mindenki! Aztán az jöjjön el meccsre, aki hisz abban, hogy volt, van és lesz KÖRMEND és tud tiszta szívből szurkolni, minden mérkőzésen!

MTE A SÍRIG!

Örömteli, hogy egy rangadó másnapján arról beszélhetünk, hogy nagyszerű hangulatú, közel telt házas meccs után, győztes csapatot ünnepeltünk. Hene, és Völgyi mester egyaránt elismerően szóltak a hangulatról, szurkolókról! Kell még ragozni, nem hinném, de egy picit azért próbáljuk meg! :-)

Régen játszottak már olyan meccset, ahol elő tudta adni szeretett csapatunk azt a "színdarabot", amit tegnap este. Nevezetesen, bármennyire akart és próbálkozott fordítani a ZTE, sehogy sem sikerült nekik. Szerintem, ha holnap reggelig próbálkoztak volna, akkor sem vitték volna véghez amit terveztek. Ez egyrészt mutatja a fiúk tartását, valamint az is igazolást nyert, hogy van olyan játékos a keretünkben, aki képes nyerőemberré válni, hozni a biztos kettest, amikor 19-et tartunk a kezünkben, s húzunk egy lapot. Ezen találkozón (is) láthattuk, hogy Kyle nem teszi tönkre Fepu játékát, szezonját. Tessék megnézni, hogy mennyire kiegészítették (bízom benne, hogy a továbbiakban is így lesz) egymás játékát. S nem elhanyagolható tény, hogy pótolták Matt (kezdetben elmaradó) pontjait.

Kedd este ide, vagy oda, szép számú és jó hangerőt szolgáltató közönség foglalt helyet a lelátókon, ami örömteli ezekben a nehéz időkben. Ment is a csapat, mint a gép, s ha így folytatják, akkor lesz még szükség a hangerőre a középszakaszban is! Mi lesz, ha a végén még olyat kerekítenek ebből az idényből, amire nem is számítottunk? Akkor? "Örülünk Vincent!"

Jöjjenek a gondolatébresztők. Vannak dolgok melyek állandók, jutott eszembe a mérkőzés után. Említsünk meg rögtön kettőt. Egyik kevésbé, másik jóval inkább komoly témát feszeget. (szerintem)

Geri szerénysége. Nem először fordult elő az idényben, hogy amikor az ő éltetésébe kezd a publikum, akkor gyermeki mosollyal arcán ingatja fejét, s mutatóujjával jelzi, hogy „a-a, ez nem jár”. De Geri! Jár Neked, tettél, teszel és bízunk benne, hogy még sokáig fogsz, tudsz tenni azért, hogy ilyen hangokat hallhass a lelátóról. Vagy. Egy interjúban elmondhatnád, hogy milyen meccset kellene lehoznod, ami után azt mondanád, hogy „Gyerünk, nyomjátok!” :-)

Fepu! Múlt héten, az NYKK ellen ebben az idényben először maradt bedobott tripla nélkül. Vannak ilyen napok. Ahogy olyanok is, mint a tegnapi. Annyi különbséggel, hogy ez a teljesítmény (28/18 pont, 8/6 tripla) mindig ott van benne. 334 felnőtt tétmeccsel a háta mögött hétről-hétre elképesztő fanatizmussal, körmendi vérrel veti magát a küzdelmekbe. Tengap láthattuk, elképedve csodálhattuk, ahogy vérben forgó szemekkel, egy-egy kosara után megfeszülő izmokkal tört ki belőle minden. 8 méteres, emberről, a dudaszó pillanatában, falttal együtt bedobott hármasok. Jó helyen van nála a labda, főleg ha a védő oldalon kaparintja meg. :-)

Ohh, azt pedig ne mondja nekem senki, hogy "csak be kellett dobálni az üres helyzeteket"!

Azért gondoljuk végig, hogy a tavalyi idény befejezése után pihenhetett cirka 2-3 hetet, ami tartalmazta az önálló felkészülést a válogatott edzőtáborának megkezdése előtt. Majd jöhetett a kőkemény alapozás, néha 5 órás folyamatos edzéssel. Kérdés nem fér hozzá, hogy minden egyes edzést az elsőtől az utolsó percig alázatosan, kemény munkával végigcsinált. Hogy mit ért el vele? Végigpadozhatta szinte a komplett selejtezősorozatot. Mivel a harmadik meccsen, a horvátok ellen kapott 6 minutumot, ekkor szerezte egyetlen kosarát. Aztán a Ciprus elleni –már elképesztően mindegy, hogy mi lesz- meccsen, nagy kegyesen, kezdőként kapott összesen kemény 6 percet és 3 elhibázott tripla (evidens volt, hogy nem fogja rommá törni a gyűrűk belsejét), és 2 szerzett labda után be is fejeződött számára a válogatott nyári programja. Szerintetek hányan csinálták volna ezt végig? Tudva, hogy megszakadhatsz, akkor sem fogsz játszani. S kérdem én, az a játékos, aki az EuroChallenge sorozat első csoportkörében TOP 5-ös triplázó (53,1%), 13,8 pontot átlagol és élete egyik legjobb szezonját futja, nem érdemelne egy választ a miértekre?! Bízom benne, hogy majd a következő szövetségi kapitány a nyáron megadja neki a pozitív „választ” és Fepu végre csinálhatja amihez ért, játszhat, a nemzeti együttesben is, ott is szükség van a nagy szívére.

Visszatérve a csapathoz. Folytatás szombaton, a Debrecen ellen. Joggal bízhatunk abban, hogy csapatunk nem fogja lebecsülni Cseh Gyuriékat, s lendületből húzzák be ezt a kötelező(-nek tűnő) győzelmet. Nem lesz könnyű, mivel a hazaiaknak még van matematikai esélye a bennmaradásra, biztosan belekapaszkodnak majd az utolsó szalmaszálba. Még legmerészebb álmainkban sem gondoltunk arra, hogy lesz annak realitása, hogy öt!!! győzelemből álló sorozatról beszéljünk ebben az idényben. Valóság, 40 percre vagyunk tőle. S utána jön a Pécs, utazunk Szegedre, végül fogadjuk a Paksot. De ne szaladjunk ennyire előre. Előbb győzzünk szombaton!

További szép hetet, jó szurkolást szombatra!

MTE MINDÖRÖKKÉ!

Legalább kétszer minden évben van olyan nap, mikor Vas és Zala megye kosártársadalma elfelejt mindent, és csak az este mámorának bűvös zamatára áhítozik. Különös napok ezek, kiemelkedőek a többi közül. A 80-as évek végén és a 90-es években megélt közös történelem olyan magasságba emelte a rivalizálást, melytől méltó módon hívhatjuk rangadónak ezeket a találkozókat. Talán nincs más csapat a jelenlegi élmezőnyben, akik büszkén vallhatnák magukénak a „hőskor” szellemét, mikor olyan alapkövek lettek íratlanul és kimondatlanul is lefektetve, amikhez rendre érdemes visszanyúlni, és azokra újabb építő köveket elhelyezni.

Az egyre modernebbé (???) váló társadalmi modell embertelen változásokkal áldott meg bennünket. Amik anno természetesek és a „csata” hevületében elfogadottak voltak, azok alapvető törvényei a feledés homályába merültek. Túl nagy szavak volnának, ha azt mondanánk, hogy csupán ez a szomszédvári „ütközet” hordozza magában a kilencvenes évek büszkén viselt emlékeit? Lehet, de ez akkor sincs másként. Jelentősen megváltoztak az arcok, pályán és lelátón egyaránt, de porba tiport akkori öntudat szikráját legalább sikerült átadniuk a most vitézkedőknek. Mi pedig fújjuk rendületlen, hogy legalább ezekre a kiemelkedő estékre a parázs lobogó tábortűzzé varázsolódjon, hogy a mítoszok és legendák a lángokban arcot formáljanak, és lendületet, bátorságot, erőt és kitartást adjanak, hogy méltón ünnepelhessük a közös múltat.

A megváltozott körülmények, felfogás és irányt adó sablonok Vasban és Zalában is megtették ártó hatásunkat. Olyan méreteket öltöttek a közelmúltban megélt válságok, hogy mindkét klub a megszűnés lejtőjén rohant a semmibe. Talán csak a sors adott segítő jobbot az ország nyugati felében, hogy a végzetes „halál” ezidáig  elkerült bennünk. Mi lehet annál komolyabb ellenállás a létünket karcoló fegyverekkel szemben, mint hogy ezeken az estéken egymásnak feszülünk és a sajátjainkat bíztató imáink üvöltésétől repedő falak közt megidézzük a múltat? Remélem, hogy semmi, és remélem hogy ez elég is. Legalább ennek válasznak kell lenni arra, hogy van –e értelme ezt az egészet fenntartani. Lehet rangadó a Falco, vagy Szolnok ellen, de ilyen mélyen bennünk élő hovatartozást csak a Körmend-Zete hordoz magával.

Igazán méltó az volna, ha valamikor a közeljövőben tavasz végi mérkőzésekre készülhetnénk, mert akkor ott lennénk, ahol a helyünk van. Nem szabad megelégednünk csupán azzal, hogy túléljük az elmúlást, a küzdést nem feladva harcolni majdnem kötelességünk azért, hogy egyszer még visszaülhessünk a trónra. Mondjuk majd egyszer Egerszegen.

Kik olvassák ezeket a sorokat, biztosan nem kell túl mélyre nyúlniuk az emlékeik közt a didergést és borzongást viselő pillanatokért. Nem azért, mert olyan közel vannak, hanem mert meghatározóak voltak abban, hogy még mindig itt vagyunk, ha megtörten is, de bizakodó hittel. Amit kívánok, hogy holnap zenéljünk az ördög lantján piros-fekte rock and rollt, és a pokol tűzét dobjuk segítségül a parkettre.

Mi mindig itt vagyunk!

MTE