Már két nap eltelt, de még mindig vonakodva merek csak ránézni a hétvégén kezdődő szezonra. Újra és újra visszamegyek a szombat estébe, immáron ezredszer járom el magamban a borotva élén dalolászó hihetetlen táncot, a pillanatok milliói alkotta hosszú percek várakozását százszor újraélem, amit talán még remélni sem mertünk egy kellemesebb éji álmon sem, hogy a szeptemberi reményeink úgy múljanak a semmibe, hogy annak helyét ne egy még rosszabb valóság, hanem a helyzetből talán már kihozhatatlan újjáéledés vegye át. Ez így annyira tipikus és annyira körmendi, hogy a semmiből, a kilátástalanságból elrugaszkodva valami megfoghatatlan és elmagyarázhatatlan szülessen. És még mindig képesek vagyunk meglepődni önmagunkon, holott ez nem először játszódik le a képzeletünkben és a valóságban sem, hogy némileg sértettnek érzem az MTE-t a saját megnyilvánulásaink miatt, hogy nem hittünk eléggé, hogy már majdhogynem megelégedtünk volna a kevesebbel is csak azért, hogy ne kelljen csalódnunk és el tudjuk fogadni azt a tényt, hogy a változások ereje felülírja a korábbi varázslatot, hogy a stílszerű körmendi tavaszok ideje messze van már tőlünk, azok egy lezárt korszak szekrényét súlyozzák. Pofont adott viszonzásul az MTE, egy olyan tagló rótt ránk ütést, ami nem hogy nem fáj, hanem mámorító kéjes zsibbadást okozva felüdítő és harci keringőre hívogató. Mi pedig bírjuk a táncot. Ha korábban beszéltünk a fakult jelenünkről, akkor most diskurzust kell folytatnunk a magunkban nyugvó emlékekkel, hogy szabaduljanak ránk a korábbi szép napjaink önigazolása, hogy a szezon most kezdődik el.

A tavasszal egybeforrt természet éledése, a tőzikék nyílásának közhelye mellé társul szegült az évek alatt egy másik klisé: a Körmend elkezd játszani. A labdával, az idegekkel és a sorssal. A színek a tompaságból megélénkülnek, másutt zöldre vált a világ, felénk pedig vörösbe kezd el fürödni minden óra, amiket magunk mögött hagyva közeledik egy újabb szombat, egy újabb meccsnap. Aki olvassa ezeket a sorokat, teljes mértékben tisztában van vele, sőt érzi azt a rég várt hétköznapot, amikor már a hét közepén nagyon ritán telik el úgy óra, hogy ne borítsa meg az elmét a várakozás. Szombaton megkezdődik, újra. Ugye, hogy ismerős? Ugye milyen jó érezni azt, hogy a sok küzdésnek, még a megfeszített kudarcoknak is egy időre ismét vége szakadhat és bátran nézhetünk magunk elé? Még a problémákkal fűszerezett hétköznapok is más ízzel töltődnek fel a rájátszás időszakában. Olyan pikantéria ez, amit csak azok tudhatnak magukénak, akik közösséget alkotnak az életünk egy jelentős darabjával, az MTE-vel.

 Kedd van. Messze még a szobmbat, de milyen messze. Fel kell éledni az ébredező oroszlánnak. Az nem létezhet, hogy ne érezze át mindenki, hogy milyen szerencsében is van részünk. Az elmúlt szombaton az utóbbi évek egyik legnagyobb sikere volt, főleg a helyzetünket ismerve. Poklot a Fehérvárnak!

MTE

… hogy legyen mit mesélni.

A héten, az előző posztban beszéltünk a nagy változásainkról, azon tényekről, amik mellett nem mehetünk el szó nélkül, mert az egyet jelentene a megsemmisülésünkkel. Ez a közeg, bármennyire is komoly válságot él meg, nem arra hivatott továbbra sem, hogy apró darabokra hullva a múlt szilánkjainak emlékét taposva lehajtott fejjel félreálljon, és a szürkeségbe menekülve feltartsa kezét, hogy ennyi volt, s nincs tovább. Ha már ejtettünk szót a nagy bánatainkról – ami inkább figyelemfelhívás és ima -, akkor áldozzunk a maradványoknak, a lehetőségeknek és a szűnni nem akaró újraéledésnek is. Megannyi katarzist éltünk meg együtt, lehetett az a templomunk deszkáin, vagy mások játékterén, de a lényegük mindig egy irányba mutatott, a bálványként magunkban emelt MTE felé. Tűnhetnek túl emocionálisnak ezek a szavak, főleg kívülállók számára, talán még jókat derülnek is rajta néhányan, de a belső indíttatások és élmények nélkül nem tettünk volna a magyar sport asztalára le mások számára is irányt adó örök érvényű igazságokat, hogy igenis elkötelezettség és meggyőződés, hit nélkül sehová nem jut el az ember. Még mindig Körmendről van szó, a kis városról, ahol az elmúlt évtizedekben a sport, a kosárlabda túlnőtt a város méretein, ami miatt a város „lakossága” hétről hétre jóval több, mint amit a statisztikák közvetítenek.

Nekimentünk úgy a szezonnak, hogy a köztünk élő legvérmesebbek is csak köszönettel beszéltek arról, hogy egyáltalán el tudtunk indulni. Bíztunk abban, hogy nem utolsóként végzünk majd tavasszal. Most már ezek is egytől egyig besoroltak a rólunk szóló krónikákba, ez is már „csak” a múltunk. Végigküzdöttük az alapszakaszt, néhol reményt adó győzelmekkel, néhol pedig a valóságba visszadöngölő vereségekkel, de túléltük, és ott álltunk tegnap 6 órakor az alapszakasz utolsó meccse előtt. Még azt sem lehetett mondani, hogy csak a mi kezünkben van a sorsunk, hisz nem volt elég „csak” nyerni, az alapszakasz utolsó fordulójának több meccse is kellett ahhoz, hogy újra csodákban lépkedjünk. Talán komolyan nem is hittünk benne, hogy a csillagok olyan együttállást mutatnak az univerzumba, hogy sikerülhet. Nekimentünk, a lelátó egy emberként akarata a sikert a csapattal együtt. Azon a Pakson kellett túllépni, akik az alapszakasz elsőségért hajtottak, ahol egész szezonba nem kellett másra gondolni, csakis a játékra, ahol nem voltak nehezítő körülmények, de mi aztán végképp megtanultuk az elmúlt évtizedekben, hogy itt Körmenden a háttérbe folyó problémák nem adhatnak okot arra, hogy a meccsnapon ne a küzdésről szóljon a négyszer tíz perc. Így is tettek, tettünk, szép lassan haladtunk a végcél felé. A lelátó is kezdte idézni a régi emlékeket, s mikor már biztosnak tűnt a mi dolgunk, ritka látványban lehetett részünk, jelesül a csarnok legalább fele az elektronikának hála a telefonját bámulva figyelte a Sopron-Zete, és a Falco-Alba összecsapásokat. A Falco jó vasiként úgy tűnt nekünk áldozott, a tekintetek Sopronra szegeződtek. A tét nem volt kisebb, mint hogy a legősibb rivális megtörten, sérülten, abszolút vesztesnek kikiáltva, de a sport igazi szellemiségét magukban hordozva kapitulál –e, vagy jó sportemberekhez méltón nem adja oda magát az ellenfélnek. Közben nálunk vége lett, megtettük, amit megtehettünk, paksi játékosok el, ünneplés a mieinkkel, hajlongás, majd a játékosok elindultak az öltözőbe. Kivéve Grebi és Geri. Az ellenőri asztalnál a soproni eseményeket figyelték, ahogy szinte mindenki. 10 másodperc van hátra, és egál. Itt jött el az a pillanat, ami a szezon legszebbjeként vonult be ezidáig (!!!) Körmenden, Geri harcias tenyerét ökölbe szorítva a magasba emelte karját, mint aki lyukat akar ütni a mennyezeten, hogy az este legszebb perceit odakint is hallják, jelezve a Zete megtette azt, amire nagyon kevesen fogadtak volna. Megvan!! Őrület, totális extázis, Körmenden megkezdődött a szezon. Az öltözőbe vonultak is egy emberként rohantak vissza a játéktérre, majd fel a lelátóra, hogy „vállat a vállhoz” összefonódással beleüvölthessük az újra ránk köszönötött tavaszi estébe: „Újra itt van…”.

Ezek a pillanatok ismét megindítottak bennem sokakkal egyetemben valamit. Arra a szikrára locsoltunk lángot gerjesztő benzint, amit féltve őrizünk idebent, várva a tegnapi alkalmakat, hogy életjelet adjunk magunkról, hogy a Körmenddel mindig számolni kell, még akkor is, mikor a realitás azt adja sorsul, hogy valami véget ért. Soha, ez soha nem érhet véget, ezt a bajnokságot épp hogy most kezdjük el. Nem szabad arra gondolnunk, hogy innentől minden meccs ajándék, most kell sebzett vadként, ha vért is izzadva, de hitet merítve összeállni, hogy ne csak játékosok és nézők legyenek a csarnokba, hanem az egész MTE, úgy ahogy van, együtt legyen jelen az elkövetkező estéken.

(Hogy szerencse kellett –e ahhoz, hogy így alakuljon? Mások szerint lehet. Szerintem ez így van rendjén, ennek így kellett történnie, a sors visszaadott valamit abból, amit korábban elvett tőlünk. Ettől vagyunk mások, ettől vagyunk körmendiek!)

MTE ÖRÖKKÉ!

Nincs szó letargiáról, vagy depresszióról a címet értelmezve, csupán itt az ideje a változásokat és tényeket a helyükön kezelni. Elmúlni látszik körülöttünk a varázs ereje, és a szürkeség, a többivel való összemosódás jelei mutatják óriási erővel magukat. A körmendi kosárlabdáról van szó. Nem kedvet akarok szegni senkinél, éppen fordított a felállás, rámutatni azokra a dolgokra, amiket akármennyire is képtelenek vagyunk elfogadni és megérteni, attól azok még ránk telepedtek, és egészen addig egy lezárt szájú zsákban tartanak, amíg nem vagyunk képesek rájönni a miértekre és megoldásokra, hogy hogyan szabaduljunk rá ismét a világra olyan elementáris buzgósággal, mint ahogy nagyon hosszú éveken át tettük. Nem (csak) magáról a játékról van itt szó, hanem a hitvallásunkat jelentő MTE egészéről. Megváltozott szinte minden, mások lettek az igények, az elvárások, és képtelenek voltunk megugrani azt a lécet, amit a körülöttünk való változások emeltek óriási magaslatokba. Ennek pontos idejét meghatározni nem is lehetne, mert ezer nézőpontot kellene ütköztetni, az pedig nem vezetne sehová, csupán az egyet nem értést táplálná tovább. Lehet, hogy ez így kicsit túl erős egy piros-fekete érzelműnek (és biztos vannak, akik ennek örülnek is, de ezek a sorok nem nekik szólnak), de úgy gondolom, hogy csakis akkor léphetjük át a saját árnyékunkat, ha levesszük a szemellenzőt, és elkezdünk ásni a korábbi önmagunk hátrahagyott tetemeiért és érdemeiért.

Mielőtt túlzottan depresszíven tekintenénk a jelenünkre azért talán messze nem arról van szó, hogy nem érezzük jól magunk a csarnokba belépve, vagy ne mosolyogva és derülve üdvözölnénk az egy hete nem látott arcokat. Nem is annyira külsőségekben jelentkeznek a problémáink (persze abban is, hiszen kevesebben vagyunk), hanem belső eredői vannak annak, hogy más most egy Körmend meccsre készülni, elindulni, utazni, ott lenni, ünnepelni, búslakodni, mint korábban. Egyszerűen hiányoznak dolgok. Most nem elsősorban a játékra, mint fő motívumra gondolok az egész MTE-vel kapcsolatban (bár kétségkívül nagyon szoros kapcsolat van a mi érzéseink és hangulatunk és a játék, a közeg között), hanem annál inkább ami körülveszi azt, beleértve a közösségi aktivitást, magunkat mint személyeket, és minden háttérmozzanatot, amik nélkül nem lettek volna hőskoriak a 90-es évek és a 0-ások eleje. Hiányzik a "különös, szorító, ugyanakkor boldogító érzés", ami már általában szerdán belénk költözött, hogy az idő múlásával szombatig egy tomboló lávafolyammá duzzadjon bennünk. A meccs előtt megtelt kocsmák, a hét vége felé már rendszeressé vált maratoni telefonálgatások, ahol hitet sugárzóan toltuk egymás fülébe a robbanásra készülő bombákat, feltüzelve a másikat a végletekig. Az utazások, amiknek minden egyes kilométere maga a szabadság mámoros érzése volt. Kiben ne mozdulna meg valami, mikor az emlékek közt kutatva ezek jönnek vele szembe. Hiányzik a kétezres évek elején legnemesebb korszakát élő vendégkönyvünk, amit sokszor bibliaként írtunk és olvastunk, hazaérve legelső dolgunk nem más volt, mint bevésni a www.bckormend.hu -t. Nem is csak, hogy hiányzik sok minden, hanem belső fájdalmat is gerjeszt az, hogy sok olyan dolgunkat, érzésünket dobtunk a közeljövőben máglyára, ami nélkül elképzelni nem hittük, hogy tudunk létezni, amik az MTE-vel egybeforrtak és szétválaszthatatlanok voltak. Egy dologban biztos vagyok: nincs olyan ember, aki valaha is egy úton járt velünk, vagy még mindig teszi, akiben ne lenne űr és hiányérzet, akiben ne mozdulna meg valami, mikor arról van szó, hogy "oroszlánbarlang". Ez volt az a hely, ahova félni (ha létezik ilyen, akkor jó értelembe a mi megközelítésünkből) jártak a kívülállók, lehetett az játékos, szurkoló, vagy bárki. Ez még akkor is így van, ha valaki erre azt mondja, hogy ez inkább negatív, mint érdem. Büszkék voltunk magunkra, és ebből a büszkeségből megmaradt szilánkok tartják bennünk az MTE szikráját, csak egyenlőre a tüzet nem találjuk hozzá. Valami félresiklott, ez nyilvánvaló. Ami igazán baj, és valahol mindenek okozója is, hogy nincs egyetértés abban sem, hogy mi is a kiváltó ok. Persze, hatalmas tényező mindebben az egész országot sújtó pénztelenség, a megfásultság, ami átül ebbe a világba is, de ezer meg egy más tényező is közbeszólt. Hatalmas fájdalmam, hogy a körmendiek száma érezhetően megcsappant a csarnokba, amire én személy szerint nem találok magyarázatot. A közeget, közösséget tekintve lassan a 24. órában vagyunk. Ezek a dolgok ráadásul nem is ebben a szezonban - amikor épp hogy nem eltűntünk a kosárlabda kanálisában - kezdődtek, talán még a szezont sem lehet megnevezni, ez egy folyamat, aminek valahogy megálljt kell parancsolni, és felhergelni bennünk élő oroszlánt, hogy méltán viselhessük a magunkra (de leginkább mások által) aggatott jelzőket és bélyegeket, mert jelenleg nem vagyunk méltók ezek jelentős részére.

Ahogy múltak a bálványok fényei (személyeké, de nem akarok nevesíteni, és fogalmak, helyek, tények, ahogy döngölt pálya, palace stb.), úgy maradtak el addig bútorként tisztelt emberek, és nem találtunk új idolokat és "istenségeket". Megmagyarázhatatlanul bomlottak a kapcsok, pedig beszélünk egymással, együtt vagyunk meccseken, de valahogy mégis más, nincs meg egy ideje az a mindent felülíró faktor, amitől többnek érezhettünk magunkat, mint amik voltunk, így ezáltal végül többé és váltunk. Nem akarom tovább ezt feszegetni, és messze álljon tőlem tényleg, hogy bárki jóérzésébe beletapossak, de ha bízunk a szebb és múltbéli jövőnkben, akkor el kell fogadnunk a jelenünk is. Az is valószínű, hogy kicsit mélyebbre is értékeltem mindent, de inkább higgyünk a feladataink sokaságában, mint abban, hogy jól van ez így, ahogy van.

Az is lehet, hogy helytelen ezeket a húrokat pengetni, bár az is tényszerű, ha nem beszélünk róla, attól még a helyzet változatlan, és aki nem érzi úgy, hogy ez nem az az út, mint amin elindultunk, akkor nem volt szerencséje megélni velünk a magasztosabb korszakot. Van kiút, mert mindenből van, számomra a nagy kérdés, hogy ez a közösség a múltján kívül hordoz -e még magában olyan erényeket, amik jogosulttá teszik annak kitaposására. Hiszem, hogy igen, hogy akár egy rájátszás idén változtatna sok mindenen. Hiszem, ha (egy személyeskedés had vigyek bele) Putesz úgy döntene, hogy hazatér és újra egy hangszeren zenélne velünk, akkor megmozdulna valami ismételten, Körmendről is visszajönnének azok az emberek, akik most valamiért nem járnak ki szombatonként, és ismét érezhetnénk már szerdán azt a remegést, ami idáig emelte bennünk ezt az őrületet, hogy még egy ilyen helyzetben is az MTE a minden.

Legyünk ismét azok, akik valaha is voltunk, és akik lenni szeretnénk!

MTE ÖRÖKKÉ

Van az úgy, hogy egy Körmend szurkolónak úgy kell írnia, hogy akár az egy egerszegi tollából is származhatna. Na nem sokszor, s talán most először. Apró indulatok el is szabadulnak itt belül, mivel nem nagyon szoktunk mi semmilyen közösséget alkotni általában zalaival, ők pedig velünk. Ez lett a világ rendje a kosártársadalmon belül itt a nyugati végeken.  Most viszont rám – ránk – erőltetik.

Huhhh … relax.

Nem írom le elsőre azokat a szavakat, amik jönnek most velem szembe, ha nem túl nagy gond, inkább szinonimázok. Nagyjából így, hogy tuskó helyett fatörzs, gyökér helyett táplálékot szállító inda (??). Szép lassan süppedjünk bele a lényegbe, de szigorúan úgy, hogy nehogy a sértés legkisebb karmolatát is ejtsük bárki lelke mezején. Rögtön lesz itt egy írás, egy határozat (ettől tessék őszi zizegő falevélként megrezdülni, mert kérem szépen egy határozat az határozat), mely szerint a körmendi és a zalaegerszegi kosárklubot megrovásban részesíti a Fejedelmi Fegyelmi Bizottság.

MKOSZ

Fegyelmi Bizottság

 Az MKOSZ Fegyelmi Bizottsága 2013. február hó 14. napján tárgyalás mellőzésével meghozta a következő

 HATÁROZATOT:

 A ZTE KK Kft.-t és a Fortress Basketball Körmend Sport Kft.-t a Fegyelmi Szabályzat 59. § (1) bekezdésében írt mérkőzés rendjének megzavarása miatt figyelmeztetésben részesíti.

 

A határozat ellen a kézbesítéstől számított 15 (tizenöt) napon belül fellebbezésnek van helye.

 

INDOKOLÁS:

 

Az MKOSZ Fegyelmi Bizottsága fegyelmi eljárást kezdeményezett a Körmend - ZTE, F1AF 0152 számú, 2013. január hó 29. napján megrendezett kosárlabda mérkőzésen történtek miatt.

 A mérkőzésen a Körmend szurkolói többször a „zeg-zeg-zeg, buzi Zalaegerszeg”, a ZTE szurkolói többször a „körmendi cigányok” rigmust skandálták a nézőtéren.

 A fegyelmi bizottság a Fsz. 59. § (1) bekezdés a.) pontja és (4) bekezdése alapján mindkét sportszervezetet figyelmeztetésben részesítette.

 A fegyelmi bizottság a határozatot az Fsz. 36. § (1) bekezdésére figyelemmel tárgyaláson kívül hozta meg.

 

Budapest, 2013. február hó 14. napján

Dr. Nyilas Levente        Hegyi Tekla          Dr. Tóth Bars         Dr. Forray Gábor

        elnök                        tag                        tag                         tag

 

 Akkor ismét relax...

Úgy tűnik jogilag teljesen rendben van a dolog. "Határozat" tárggyal, "Indoklással", saját szabályzatú paragrafusszámmal, zárójelben bekezdés megnevezésével, alpontok tényének megállapításával, úgyhogy ilyen megközelítésben semmit nem lehet kezdeni a dologgal. Ezek bizony törvények, nem alkotmányos, de a saját szervezetükre nézve hatályosak. Ráadásul a hitelességét - és húsba maró komolyságát - négyen is alászignózták, ahogy kell - nyilván erre is megvan a megfelelő szabály, hisz egy jogállamban kell a jogszerűség, az átlátható szabályozás - doktori titulussal, kivéve Hegyi Teklát (majd csak meg lesz az, türelem), de ezen ugorhatunk. Úgyhogy emberek, megrovót kaptunk. Nem tudom, hogy baj -e, ha felemelem magunkat oda, hogy nem csak a klubok kapták ezt a tockost, hanem annál is inkább mi, akik bizony voltunk olyan harmadik világbéliek, hogy "buzi Zalaegerszegeztünk" (itt egy apró haha azért elmorajlik bennem), "körmendi cigányoztunk" (ezek nyilván nem a mi, azaz nem a vasi oldalon). Megmondom őszintén kicsit fáj is, mivel utoljára megrovóban a szakközépben részesítettek, épp egy Körmend-Zete meccs kapcsán, mikor is leléptem a kollégiumból délután, mert este meccs volt. Ilyen az élet.

Lehetne azt mondani, hogy nem a 4, azaz négy (mert így van szakmailag rendben a dolog) elnök-tag-tag-tag team-et terheli a felelősség a meghozott, majd legépelt, ráadásul komolyan vett határozat miatt, mivel a szabályzat alapján jártak el, a szabályzatot pedig lehet, hogy nem ők írták. Azaz az "ártatlanság" vélelme velük szemben fennáll, bár kicsi a valószínűsége, hogy magának a szabályzatnak a megszületésénél nem voltak jelen erős érvekkel alátámasztott véleményükkel együtt, ami alapján új korok gyermekének tekinthetjük az MKOSZ fegyelmi szabályzatát. Tegyük fel, hogy nem volt hozzá közük, csupán értelmezik, alkalmazzák, határoznak, sújtanak. Most itt mindegy is, hogy mi a bírság, csak megrovás, vagy 50 ezer milliárd dollár, a hangsúly erősen oda koncentrálódik, hogy "értelmezik". Rosszul. Legalábbis szerintem minden bizonnyal. Fogadjuk el azt a tényt, hogy a bőrborítású ajtó, az antik íróasztal és a vaterán vásárolt baromi régi lámpaarmatúra más, mint a parkett, a palánk és a lelátó. Mi egyikből menekülünk a másikba. Jelesül azért, hogy a mahagóni asztalokon megírt baromságok által sorsára hagyott magyar valóságból beköltözzünk egy pár órára egy szabadabb világba, aminek úgy is megvannak a saját maga szabályai, hogy azt az életben még ember nem vetette papírra, és ha rajtam múlik, nem is fogja. Ezeket a szabályokat mi ismerjük, viseljük és aszerint járunk el a falakon belül. Érdekes, sőt elgondolkodtató, hogy minél inkább telnek meg a jogi karok, annál több ilyen, és ehhez hasonlatos orbitális baromság lát napvilágot. Ami nektek kedves elnök-tag-tag-tag jelen esetben komoly és hivatásszerű munkátok volt, az nekünk a másik énünk. Lehet, hogy a jobbik, mert legalább ismerjük a közösség erejében rejlő lehetőségeket. Ez a mi világunk, és kéretik kimaradni belőle. Most lehetne aztán rám (ránk) húzni, hogy milyen ember az, akinek egy másik éne az, hogy "buzi Zalaegerszeg"-ezik, de mikor megfogalmazódik ez bárkiben, már akkor tudja, hogy baromság az egész, és csupán arra jó, hogy ki legyen forgatva teljes egészében ismét egy olyan dolog, ami immáron 25 éve úgy van belénk marva itt felénk, mint az a tizenkettő a két kőtáblán.

Nem, kedves elnök-tag-tag-tag, nem azért járunk mi oda, hogy "buzi Zalaegerszegezzünk" (előbb elfelejtettem, hogy fellebbezzük meg, mert az bizony csak simán Egerszeg), hanem mi Körmend-Zetére járunk a többivel egyetemben, amibe bizony ez beletartozik. Higgye el bárki, aki ezt olvassa, hogy egy "buzi Zalaegerszegezés" messze nincs attól a fertőtől, amiben istenként tekintünk a § jelre. Nem szeretnék általánosítani, mert én magam is utálom ezt a dolgot, de egy átlag magyar jobban megretten a fehér ing - nyekkendő kombinációtól, mint a Lonsdale kapucnis pulóvertől. Ezt talán nem is kell tovább ragozni, mert csak a helyet foglalná.

Mivel vagyok olyan szabályellenes, hogy ilyen sértő, a végletekig megalázó rigmusokkal mertem élni egy sportrendezvényen, ahol ez úgy bevett szokás évtized óta, mint hogy bizony az elején fel van dobva a gömbölyű, hogy a saját szabályunkat is meghágva árulóvá váljak. Innét velem egy közösséget alkotók ne olvassák. ... Köszi.

(Szóval csak így halkan jegyezném meg - majd nem publikusan neveket is mondok -, hogy mellettem állt egy szintén vörös sálban tomboló férfi, akinek ajkai nyílását elhagyta a "sötét Zala", és a "Vasból jön a fény..." ritmikusság is. Mélyen fel voltam háborodva, de mertem volna egy fundamentalistára rászólni ott, abban a helyzetben? A fenének hiányzik a balhé. Továbbá fiatal koromnál fogva egész jók a szemeim. Tudok szájról olvasni, és tőlem egész távol ült egy jól szituált férfi - így első ránézésre talán ügyvéd lehet, vagy valamilyen jogász - és azt üvöltötte nyálfröccsökkel tarkítva, hogy "három hülye". Na azért ez már túl van mindene szerintem is. Veszélyes lett a világ, ha már egy kosármeccsen is ilyenek történhetnek meg. Szolnokon legalább megelőzték a bajt, és nem lehetett bevinni a trikolórt. Ez nem beárulás, nehogy határozat szülessen arról, hogy vajon miért is kellett kint maradnia a textilnek. Szóval így halkan csak ennyit, a többit majd személyesen, okosba és tízszemközt.)

Egy dolgot kérek csupán: tessék minket békén hagyni. Mi sem ugatunk bele (mert nem lehet, nem tudunk) az MKOSZ ügyeibe, így hát viszonzásul joggal elvárhatjuk mi is. Köszike.

Zárjuk le a dolgot, mert elfogy a relax, és a szinonima visszájára fordul. Egy dolog biztos. A csarnokba bárki bármit mondott, üvöltött, sóhajtott, a saját maga nézetei szerint teljes mértékben igaza volt. Itt most négy embernek nincs igaza: az elnöknek, a tagnak, a tagnak és a tagnak. A "három hülye" szóduót tessék kivizsgálni a szabályzat alapján, ugyanis volna mit.

A lényeg: MTE ÖRÖKKÉ!